Hitler után a második legnagyobb művész

Az értelmiségi világ dühödt kritikája, erotikus álmokat ihlető sztárocskák és viccbe illő kritikusok – ez a „Hitler után a második legnagyobb művész” című regény esszenciája az olasz Libero című lap újságírója, Francesco Brogonovo szerint. Brogonovo az alábbiakban felháborodottan ad hangot a véleményének, miszerint Massimiliano Parente regénye, amelynek festő főhőse Adolf Hitlert tartja példaképének, blaszfém, antiszemita és rasszista. Mindenki azt ért meg belőle, amit akar és tud. Könnyesre röhögjük magunkat rajta, aztán pedig megindít. Aztán hirtelen kedves lesz, szinte romantikus. Majd kisvártatva ismét öklendezni kezd tőle az olvasó, vagy elfogja a nyugtalanító vágy, hogy megszállja Lengyelországot. Cinikus, szatirikus, a nagy amerikai komikusokhoz méltó fekete humor hatja át... Megérett-e a világ arra 70 évvel a Holokauszt után, hogy Hitlerből viccet csináljunk?

Az értelmiségi világ dühödt kritikája, erotikus álmokat ihlető sztárocskák és viccbe illő kritikusok – ez a „Hitler után a második legnagyobb művész” című regény esszenciája az olasz Libero című lap újságírója, Francesco Brogonovo szerint. Brogonovo az alábbiakban felháborodottan ad hangot a véleményének, miszerint Massimiliano Parente regénye, amelynek festő főhőse Adolf Hitlert tartja példaképének, blaszfém, antiszemita és rasszista.

(A blaszfémia – „istenkáromlás; kegyeletsértés, szentségtörés”. Nemzetközi szó a latin blasphemia nyomán, amelynek forrása a görög blaszphémia („rágalom”); ennek blasz- eleme a blabosz („kár, ártalom”) összevonása; a phémi, jelentése („beszél”...)

• Vagy mégsem?

„Azok számára, akik elolvasták, esetleg felfogták Massimiliano Parente „Hitler után a második legnagyobb művész” című eme új regényét (2015), a legjobb kritika egy vitriolos bírálat lenne. Dühödt, könyörtelen. Mindenkinek azt kellene tanácsolni, hogy ne olvassa el a könyvet. Sőt, tiltsák ki a könyvtárakból, titokban tépjék ki a lapjait, hogy senki se vehesse kezébe a példányokat. A jobb- és baloldali politikusoknak egyaránt cenzúráért kellene könyörögniük, hogy száműzzék a piacról. A zsidó közösségtől, a Vatikántól, az önkéntes orvosoktól és minden antirasszista szervezettől felháborodott sajtóközleményeknek kellene érkezniük...”

„Valakinek el kéne mennie a tévébe, hogy mondogassa: a »Hitler után a második legnagyobb művész« nemcsak blaszfém, antiszemita, rasszista, pornográf, pedofil könyv, hanem zoofil is, hiszen a főszereplő egy nőstény csimpánzzal él együtt... Azt kellene ismételni, hogy ez nem egy könyv, hanem egy őrült delíriuma. (...) Tehát szörnyű patáliát kellene csapni, és szörnynek kikiáltani Parentét.”

A Max Fontana nevű főhős tehát egy művész. Rendkívül híres, és a gusztustalanságig gazdag. De nem mindig mentek jól a dolgai. Egy lúzer volt, akit senki sem értett meg. Akit piszkált az anyja és annak galériás ismerőse. Majd egy nap elment Párizsba azzal a szándékkal, hogy öngyilkosságot kövessen el: és még ezt is eltolta. Meghalás helyett ellátogatott a Musée d’Orsay-be, és ellenállhatatlan indulatnak engedelmeskedve Courbet híres festményére, A világ eredetére ejakulált. Természetesen letartóztatták, de ettől a pillanattól foga „művész” lett − aurával, vonzerővel, mindennel. Majd a Náci Pop Artnak szentelte magát. Mindenhová náci szimbólumokat rajzolt, „csak odadobott” egy horogkeresztet...

Miközben a szerző elmeséli hősének felemelkedését, Parente annak kézikönyvét is megírta, hogyan váljunk sikeres művésszé. Vagy megalkotta a valaha született legszórakoztatóbb olasz szatírát a kortárs művészet világáról, és nem csupán ennyit. (...) Ízekre szedi a kritikusokat, újságírókat, írókat és az értelmiséget. Megvilágító erejű gondolatai vannak a televízióról. Szinte alig beszél könyvekről, ám annál többet a sorozatokról, amik jobbak. Dexter, Doktor House, Colombo. És itt már a tévéről szóló tanulmányok földjén járunk.

Ugyanakkor azonban magával ragadó művészettörténeti szöveget is olvashatunk, amely világosan beszél a művészekről és műveikről. Akad cselekmény is, akadnak gyilkosságok és akad izgalmas, szándékosan komikus szex is...

*
A „Hitler Után a Második Legnagyobb Művész” olyan, mint egy rész a Simpsonsból: többrétegű, és mindenki azt ért meg belőle, amit akar és tud. Könnyesre röhögjük magunkat rajta, aztán pedig megindít. Aztán hirtelen kedves lesz, szinte romantikus. Majd kisvártatva ismét öklendezni kezd tőle az olvasó, vagy elfogja a nyugtalanító vágy, hogy megszállja Lengyelországot. Cinikus, szatirikus, a nagy amerikai komikusokhoz méltó fekete humor hatja át...
*
A vihart először is a borító okozta, hiszen Hitlert ábrázolja rózsaszínben... „Ez egyébként nem egy provokatív kötet, egy olyan irodalmi mű, amelyről a szerző azt mondja: pontosabb, mint Andy Warhol, excentrikusabb, mint Salvador Dali és zseniálisabb, mint Marcelle Duchamp, mindezt a hőséről.”

• A kötet és a borítója kapcsán merül fel a kérdés, lehet-e elvonatkoztatva a ténykedésétől értékelni Hitler festői pályafutását?

• Megérett-e a világ arra 70 évvel a Holokauszt után, hogy Hitlerből viccet csináljunk?

• Megérett-e arra, hogy szépirodalmilag nyúljunk Hitler hagyatékához, magához a karakterhez, illetve azokhoz a karakterekhez, akik ma köztünk élnek, Hitlerről mesélnek, vele foglalkoznak, illetve viszonyítani akarják magukat művészetileg hozzá...?
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.