Régi magyar kapitányok és generálisok

Nemzetföntartó ifjúságunk a végházakban és a kastélyokban nevelkedett. Itt tanulta meg, hogy a magyarnak féltőbb kincse a vitézi névnél és tisztességnél nincsen. Itt hallotta, hogy nincs szebb elmúlás a hősi halálnál; nincs szebb temető a zöldbeborult mezőnél.

• S vajjon mi volt e kor ifjúságának óhaja, vágya?

Az egykorú ének megadja rá a feleletet:

Nehéz bú s gond nélkül, hogy vígan élhessek,
Egynéhány vitéznek előtte lehessek,
Jó hamar lovaikon gyakorta ülhessek.

Ez meglévén, nekem semmi egyéb nem kell,
Bár akárki bírjon Dárius kincsével,
Nem leszek érette hozzá gyűlölséggel.
*
Palonai Magyar Bálint:
„A XVI. században vitézeinknek majd mindegyike jó nevet és vitézi tisztséget igyekezett szerezni. E kettő nemcsak a mieink között szerzett néki elismerést, hanem a törökök közt is. Számtalan egykorú levél hirdeti, hogy a végbeliek milyen féltve őrizték vitézi tisztségüket, mennyire igyekeztek, hogy azon semmi csorba ne essék; mert bármit szívesen elviseltek, csak azt nem, hogy a török vitézek szemében az ő hírük és tisztességük kevesbedjék.

Sok-sok végbeli vitézünk levelében olvashatjuk: »inkább akarnám holtomat, hogy nem mint éltemet, vitézi tisztességemet megrútítani nem hagyom. Ha eddig megőriztem, vétket vallani ezután sem akarok«.

Ne gondoljuk, hogy csupán a hiúság és a kérkedés ösztökélte katonáinkat a jó név, a vitézi tisztesség megszerzésére. A magyar katonával vele született már az az igyekezet, hogy meg kell mutatnia az ellenségnek, hogy ő is van olyan merész és vitéz, mint más nemzet fia! S ha valamikor, úgy a hazai törökkel szemben igyekezett ezt mindenki kimutatni. Állandóan folyt tehát a küzdelem a vitézi elsőbbségért. A nemzeti büszkeség állandóan arra ösztönözte a mieinket, hogy olyat míveljenek, ami még a török csodálatát is felköltse.

És történtek vitézi bajviadalok, merész és hihetetlen kalandok, hallatlan bravúrok, mikről a magyar évkönyvek mit sem tudnak. Szomorú, de való, hogy egész sereg jelentéktelen idegennek neve bejutott a történetünkbe csak azért, mert a császári grácia és a rövidlátás szerepet juttatott nékik. A saját jeleseink meg kimaradtak onnét; mert a szerencse nem emelte őket magasabb polcra, bárha az ország védelmében váltig égtek és gerjedeztek is, bárha hazájukért a földi lét legnagyobb kincsét: az életüket is föláldozták...

A haza védelmében elesetteknek nagy tisztességet adtak. A főbb vitézeket országos részvét kísérte sírjukba. Márványba vésték tetteiket s gyászlobogót helyeztek sírjuk fölé. Ez a lobogó, melyet temetőzászlónak híttak, az illető tisztnek csata-zászlója volt. Dicsőségének hirdetője tehát a sírba kísérte őt. A meghalt fővitéznek fegyverzetét és főlovát a királyhoz vitték s ez a fegyverzetet a császári gyűjteménybe helyeztette...

A XVI. század derekán a Magyar Bálinténál ismertebb név széles Magyarországon kevés akadt. Emlegették is eleget! Hatalmas, bátor és erős legény volt őkigyelme; a Dunántúl folyó harcoknak lüktető szíve, a személyes viadaloknak kitanult mestere, az igazi huszárnak remek példája ő, akin sok jó vitézünk vett szívet és lelket magának. A nagy Thúry Györgynek, a hős Horváth Markónak és Zrínyi Miklósnak volt a kortársa és harcaiknak osztályosa. Kevés híja volt, hogy Szigetvárat nem ő védelmezte. S ha elfogadja a neki ajánlott Szigeti kapitányságot, biztosra vehetjük, hogy éppúgy megállja a gátat, mint Horváth Markó, vagy Zrínyi Miklós. Mert hadakozás dolgában ő is tudós és bátor vitéz volt, mert a félelmet ő sem ismerte, a halált ő sem félte.

Egy emberöltőn védte Balaton vidékét s kemény harcokat vívott a törökkel Somogy megye birtokáért. S amíg a karja bírta, a török ott úrnak nem mondhatta magát. Vitézi hírnevét mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a szomszéd török urak folyton panaszkodtak reá, bajviadalokra hívogatták őt, s büszke volt az a török fővitéz, aki kopját törhetett véle...

Magyar Bálint nevét a hír akkor vette először szárnyára, amidőn a vitéz Musztafával bajt vívott. Ez a Musztafa Kaszon a török lovasság egyik főtisztje és ismertnevű vitéz volt. Az ifjú Magyar Bálintnak is jónevű vitéznek kellett lennie, mert máskülönben Musztafa nem tört volna a vesztére. A viadal a bevett szokás szerint két szép sereg közt folyt le. Az ifjú Magyar Bálint kész mesternek bizonyult a vívásban. Musztafa hasztalanul erőlködött, hiába szedte elő fortélyait, Magyar Bálint legyőzte őt. Nagyszerű küzdelem lehetett ez, mert még az egykorú történetírók is megemlékeztek róla.
Ez időtől fogva Magyar Bálint neve a törökök közt egyszerre ismertté lőn...” A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.