Egy ütődött én megfigyelései

Éric-Alfred-Leslie Satie (Honfleur, 1866. május 17. – Párizs, 1925. július 1.) francia zeneszerző és zongorista.
*
Ha van iga­zán meg­bán­tott ze­ne­szer­ző a vi­lág­ban, akkor Erik Satie az. Nem tudni, miért és kire bán­tó­dott meg, de írá­sa­i­ból, föl­jegy­zé­se­i­ből és oda­ve­tett gon­do­la­ta­i­ból az derül ki, hogy nagy baja le­he­tett a vi­lág­gal.

Írt min­den­fé­lét: kri­ti­ku­sok­ról, akik­re ha­ra­gu­dott, ze­ne­szer­ző­tár­sak­ról, akik­re sok­szor fél­té­keny volt, fan­taz­ma­gó­ri­ák­ról, a pá­ri­zsi élet vil­la­ná­sa­i­ról, a zenei világ fur­csa­sá­ga­i­ról, tár­sa­sá­gok­ról, es­er­nyő­i­ről. És sok­szor bo­lond­sá­gok­ról, mert Satie nem tar­to­zott a mód­sze­re­sen élő pol­gá­rok közé. Hó­bor­tos mű­vész volt, ka­ba­rék­ban zon­go­rá­zó finom ze­ne­szer­ző.

A tö­re­dé­kei mel­lett - mert szin­te min­den szava tö­re­dék - jel­lem­zők rá a raj­zai, ezek a fur­csán oda­ve­tett gon­do­la­tok, mint­ha csak oda nem fi­gyel­ve járna a keze - né­há­nyuk il­luszt­rál­ja a csa­pon­gó, és mégis vonzó vi­lá­got.

Ezt a bo­hóc­vi­lá­got, mely­be be­le­ol­vas­va ala­po­san iri­gyel­het­jük ezt az ala­kot; aki ma­gá­nyá­ban sza­bad volt, és ezért tu­dott szár­nyal­ni a mu­zsi­ká­ban és a pró­zá­ban is.
*
„Egész fiatal koromban azt mondták: majd meglátod, amikor ötvenéves leszel. Ötvenéves vagyok. Semmit sem láttam meg”, írja Erik Satie ebben a könyvében. De ez persze nem igaz. Erik Satie francia zeneszerző, zongorista sok mindent meglátott. Még olyat is, amit rajta kívül más nem, és ezért sokan nem is vették komolyan.

És tényleg: első pillantásra lehet-e komolyan venni azt a zeneszerzőt és zenészt, akit eltanácsolnak a párizsi konzervatóriumból, és aki ezek után kabarék, bohémtanyák zongoristájaként alkot gyönyörűséges műveket?

Lehet-e komolyan venni azt, aki szekrény nagyságú lakásába 27 évig senkit sem enged be, ahol aztán halála után egyforma öltönyök tucatjait találják meg, egyforma esernyők garmadáját, szekrényében fémből készült, kitalált épületeket?

Aki egyszemélyes egyházat alapít, utálja a szappant, és mosdás helyett valami különös kővel dörzsöli a testét, ám aki ennek ellenére mindig nett: személyes uniformisa az említett öltöny, meg a keménykalap, a cvikker és a sétapálca?

• Lehet-e komolyan venni a dadaisták, szürrealisták szertelen, különc és bohém barátját?

Eme könyve alapján lehet. Nemcsak a műveit lehet szeretni, de a szomorú kis jegyzeteit, a megfejthetetlen üzeneteit, a csapongását, az ügyetlen tréfáit, és mindenekelőtt a furcsa rajzait, amelyek olykor csak így-úgy rajzolt betűk szövedékei: „Nagy gótikus kastély, olvasztott, súlyos és kellemetlen parkkal”, máskor hasonlóan furcsa, de szerfelett ügyes ábrák a szerző álomvilágából.

És még Satie ama írásait is lehet szeretni, amelyben a kritikusokat kritizálja/utálja, a párizsi művészvilág fontos/érdektelen pillanatait idézi meg, de még az érthetetlen töredékeket, suta gondolati zsákutcáit is.

Erik Satie, bár szinte el sem hagyta Párizst, mégis kultuszfigura lett. Hogy miért, arra talán ez a kötet is választ ad.

*
Az „Egy Ütődött Én Megfigyelései” című eme kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik szeretnék jobban megismerni ezt a különös embert, vitatott személyiséget és egyéniséget, aki a ma­gá­nyá­ban sza­bad volt, és tu­dott szár­nyal­ni a mu­zsi­ká­ban és pró­zá­ban egyaránt.
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.