Pázmány Péter

Az Argumentátor
Vannak olyan óriásai a magyar szellemtörténetnek, akiknek a nevét nagy tisztelettel ejtjük ki, felemlítjük híres munkáikat – de valójában sem az életükről, sem valódi küldetésükről nem sokat tudunk. „Küldetés”. Nem csupán írói lét, nem a tehetség ösztönös megnyilvánulása – tudatosan, ész-alapon felépített, valódi elhivatott pálya Pázmány Péteré. Megáldva küldetéstudattal – és ami még fontosabb, a képességgel, hogy ezt a küldetést beteljesítse.

Külső adottságai rendelkezésére álltak, ezt egy kortárs sem vitatta. A természet bőven elhalmozta szónoki képességgel. Amikor a szószékre lépett, hallgatóit már külső megjelenésével is megragadta. Középtermetű, szikár test, emelt, büszke fejtartás. Magas homlokán a mély elmélkedést eláruló félelmetes barázdák, hatalmas szemöldöktől árnyalt fényes szeme az emberek rejtett gondolatait látszott kutatni, az erősen kiemelkedő orr és az erős bajusz alatt állandó feszülésben levő, szorított száj az akaraterő folyamatos megfeszítéséről árulkodtak. Dús haj és spanyol divat szerint nyírt szakáll előnyösen keretezi az arcot. Mindez a hideg számítás és a hajthatatlanság összbenyomását mutatja.

1570. október 4-én született, a legmagyarabb magyar városban, Nagyváradon. Apja nem akárki – megyei alispán, anyja a helyi kálvinista egyház egyik női szónoka. Apa és anya egyaránt büszke kálvinisták – hogy lesz a fiukból a magyar katolikus egyház egyik legnagyobb alakja? Úgy, hogy megérkezik a TÉRÍTŐ, és pont jókor. Amikor a fiú eszmélni kezd, tizenkét éves, tanult, értelmes kisember, a családi könyvtár szapora fogyasztója - megérkezik Váradra Szántó István jezsuita atya. Lángoló vallásos buzgósággal, nagy ékesszólással, vitriolos tollal. Mintha a későbbi Pázmány Péter látogatta volna meg gyermek-önmagát.

Szántó hatása alá kerülve a tizenkét éves fiú katolikus hitre lépett. Ebben segítségére volt egy családi változás, mostohaanya érkezett a házhoz, aki katolikusként segítette a fiú ezen törekvését...

Magyar nyelvű egyházat, magyar nyelvű prédikációkat, könyveket követelt. Alig múlt el még a mohácsi sokk – a nemzetvesztés rémképe, élménye ott van még a mindennapokban. Moháccsal egy nemzet elvesztését is félték azok, akik hazájuk sorsáért aggódtak. Őrizni, óvni, védeni kell legalább a nemzeti nyelvet a megmaradásért. A protestánsok ugyan szintén fontosnak tartották ezt a kérdést, sőt, őket tartjuk a magyar nyelvű szertartások megalkotóinak – de ekkor még valódi lelkesedéssel a katolikus, elsősorban a jezsuita atyák buzdítottak a magyar nyelv használatára az egyházban. Mint minden nemzeti tragédiát követő években, akik átélték, sebeiket nyalogatták, és szenvedtek. Akik akkor születtek, a bűnösöket keresték, és dühöngtek. De a következő nemzedék már a jövőt akarta építeni, a múlton való siránkozás helyett.

Szántó István tehát szinte csodát tett: a kálvinista alispán gyermekét „megtérítette”. Az atya aztán haláláig nem is találkozott a fiával, Pázmány élete során nem látogatta meg Váradot, kerülték a találkozást. Még atyja és anyja halála iránt érzett fájdalmát is távolról, levélben osztotta meg a váradiakkal.

De vissza a tizenkét éves fiúhoz, aki Kolozsvárra megy, jezsuita iskolába és tizenkét éves /!/ amikor belép a Jézus Társaságba. Önkéntelenül is eszünkbe juthat egy párhuzam a gyermek-Jézus megjelenésével a jeruzsálemi templomban. A Jézus Társasága a jezsuita rendben két feladatot látott el. Egyrészt dolga volt a protestantizmus elleni küzdelem irányítása. Másrészt az akkor felfedezett, távoli földrészeken a térítés és az önfeláldozás, az ékesszólás fegyverével nagy hatást kiváltani... A jezsuiták valóban csak téríteni és tanítani akartak. Lehetőleg megelőzve a protestáns térítőket.

A fiatal Pázmány előtt tehát megnyílt a világ. Nem helyi lelkészi feladat lebegett előtte, mint jövő, hanem a mindenség – vagy legalábbis egy nemzet megváltása. A fiatalon már kiváló szónok Pázmányt Kolozsvárról Rómába küldték. A legfogékonyabb korszakban négy év a katolikus egyház központjában, olyan tanárok között, mint például a már akkor is Európa-szerte ismert Roberto Bellarmin. Újabb négy év vallási-bölcseleti tanárként Grácban, az egyetemen. Hallgatóit meglepte azzal, hogy nem a könyvtárban rendelkezésre álló irodalmat használta – hanem az azok tanulságait felhasználó saját írásait. Alig várta, hogy a kötelezően előírt négy év tanítói idő leteljen – és ahogy kérte, Róma megbízta, hogy erősítse, vezesse a magyarországi térítést.

Egykori nagyváradi mesterétől átvette a magyar nyelv feltétlen szeretetét, és minden igyekezetével azon volt, hogy ezt másokkal is megossza. Bár latinul kiválóan tudott, a legtöbb munkáját magyarul írta, a szószékről is magyarul dübörögtek a szavai. Latinra érdekes módon akkor váltott, amikor legnagyobb ellenfeleivel kellett vitatkoznia írásban, olyanokkal, akik magyarul nem tudták elég meggyőzően kifejezni magukat.

Pázmány Péter már amikor ismét hazai földre lépett, elhatározta: a térítés legnagyobb eszköze a magyar nyelv és a magyar irodalmi munkák lesznek.

A nemzeti valójában sértett-sérült népnek ez volt az egyik leghatásosabb gyógyszer. Különösen, ha azt az orvosságot ízletes szirupba mártjuk. Pázmány írásai, irodalmi munkái, bölcseleti művei nem száraz tudományos értekezések. Humor, meghökkentő szó- és gondolati fordulatok, olykor maró, éles gúny – és mindez úgy, hogy ne csupán a térítők értsék, hanem maga a nép is, amelyet téríteni igyekezett, az alispánoktól a parasztokig mindenkit kápráztasson el ez a módszer. És így történt. A harmincas évei elején járó Pázmány először egy nagy hatású munkával jelentkezett, amely válasz volt a katolikus egyházat a „romlás okának” tartó műre...

Magyari István sárvári lutheránus „AZ ORSZÁGOKBAN VALÓ SOK ROMLÁSNAK OKAIRÓL” című könyvében az országot ért csapásokért a katolikus egyházat tette felelőssé. És egyáltalán mindenért, ami akkor problémaként jelentkezett. A munka megjelenése után pár hónappal megjelent Pázmány válasza, a meglepő című „FELELET AZ MAGYARI ISTVÁN SÁRVÁRI PRÉDIKÁTORNAK AZ ORSZÁG ROMLÁSA OKAIRÓL ÍRT KÖNYVÉRE.” Alaptétele, hogy az új vallás miatt bünteti Isten a népet, mert elhagyni igyekeznek őt, a valódi, a létező, az egyetlen megváltót. És teszi ezt olyan meggyőzéssel, hogy a kivonatolt, füzetbe szerkesztett példányokat még a legkevésbé olvasottak is megértik. És ami különösen tetszett olvasóinak: ezzel az első irodalmi fellépésével bizonyította, hogy idegen földön folytatott tanulmányai közepette meg tudta őrizni lelkében a magyarságát. Különösen a „magyar nyelvnek őserejét” – írja róla Fraknói Vilmos. Azt, amit még Bihar megyéből vitt magával...

Az 1606-os bécsi béke olyan előnyöket juttatott a protestáns egyháznak, amelyek ellen már nem volt elég az addigi „felelet”. Forgách Ferenc katolikus prímás a feletteseivel dacolva visszahívta Pázmányt, mert tudta, csak ő képes felvenni a harcot a magyarországi protestantizmussal szemben. És nem az erőszak, nem a puszta lelkesítő szónoklatok – hanem az ész, a racionalizmus fegyverével. Hiszen Pázmány írásaiban, leveleiben, prédikációiban soha nem a rajongás, a hallgatóság elérzékenyítése, a megtévesztő lángolás volt az elsődleges. Ő az Észre akart hatni. A legegyszerűbb összefüggések felvázolása, a tények mindent elsöprő erejének elemzése volt az ő eszköze. Hogy a hallgatóság agyában történjen meg a váltás. És ezt el is érte.

Ettől kezdve egymást érték a magyar nyelven megjelent könyvei – a vitatkozás a protestáns egyházzal talán mára már nem annyira érdekes, de az irodalmi, szépírói stílus megragadja a modern kor emberét is. Feltéve, ha arra a nem könnyű feladatra vállalkozik, hogy átolvas egy Pázmány-művet, például a fő munkájának tartott „ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAUZ” című elképesztően sokoldalú, rengeteg témát átfogó és összegző művet.

Ennek a munkának a másik részről nem született meg az „ellenkönyve”. Nem volt, aki megírja. Pázmánynak nem volt ellenfele a maga területén. Egy wittenbergi hittudós ugyan kemény éveket töltött azzal, hogy megírja a választ, az meg is jelent – de kit érdekelt ez már a magyarul olvasni akaró és olvasni tudó Magyarországon?

Érdekes feljegyzés: egy korabeli utazó írja le, aki rajongással követte Pázmányt a prédikációk során, hogy soha olyan csönd nem vett körül szónokot, mint őt. Hallgatói nyitott szájjal, némán ültek, és még a prédikáció befejezése után is el kellett telnie kis időnek, míg a csönd megszűnt, míg az emberek magukhoz tértek.

Hosszú életet adott neki a Teremtő, legalábbis abban a korban a 67 év annak számított. Egyetlen percét sem hagyta kihasználatlanul. És amikor utolsó éveiben betegség támadta meg, alteste megbénult, elvesztette legfőbb erejét, a hangját és megnémult – elvégezte azt a munkát, amelyet rajta kívül senki nem végzett volna el. Egybegyűjtötte prédikációit, könyveit, leveleit, és ma azt mondanánk: „sajtó alá rendezte azokat.” Nemcsak vetett, aratott, hanem be is hordta a termést.

Hogy munkái fönnmaradtak, ennek az utolsó igyekezetének köszönhetjük. Bénán, némán, csöndben elvégzett gyakorlati összegzésnek. Aztán körülnézett, minden rendben, minden begyűjtve – és mosolyogva meghalt.

A küldetés elvégeztetett.
Hatalmas életműve, pályájának sikere példa arra, ha egy nép legerősebb érzésére, a nemzeti érzésre építkezve valósítjuk meg földi küldetésünket, akkor talán anyagi örömökben nem feltétlenül bővelkedünk, de szellemünk, és lelkünk tisztán és jóérzéssel kísér el bennünket a végső, égi elszámolók felé.
(Pozsgai Zsolt)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.