A jó élet módja

„A jó élet módja” a középkori misztikus lelkiségi irodalom egyik gyöngyszeme. Az eredeti latin nyelvű szöveg, a Liber de modo bene vivendi az 1100-as években készült, és a lelki élet ápolására becses útmutatókat foglalja magában.

Európában széles körben elterjedt, számos nemzeti nyelvre lefordították. Magyar nyelven a nyelvemlékeink közül is kiemelkedő, vaskos Érsekújvári kódexben maradt ránk az eredeti latin nyelvű mű 73 fejezetéből 34 fejezet.

Eme kiadás alapjául a Szent István Társulat által 1943-ban kiadott kötet szolgált. Az 1943-as, kis alakú kiadást Vargha Damján György (1873–1956) cisztercita irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja rendezte sajtó alá, és adta közre korának helyesírásához igazítva.

Ebben a kiadásunkban megtartottuk a korábbi kiadás szakszerű, a 16. századi veretes magyar szöveg olvasásában és értelmezésében való tájékozódást segítő jegyzettárát.

„A jó élet módja” 34 fejezetéből néhány a halandó ember Istennel való kapcsolatáról szól. A legtöbb azonban olyan életviteli tanácsokat tartalmaz, amelyek útmutatóul szolgálnak a hétköznapokban. (Néhány fejezetcím: Béke­tűrésről, Szenvedésről, Szegénységről, Szomorúságról, Hazugságról, Irigységről.)

E fejezetek gondolatai értékvesztett korunk embereinek is utat mutatnak a belső, lelki küzdelmeikben. Az évszázados bölcsességek eligazítást nyújtanak napjaink konfliktusokkal terhelt társas kapcsolatainak megoldásához is.

„Az eredeti régi magyar szövegen csak keveset változtattunk. Csupán annyit, amennyi a mai idők olvasóközönsége számára a megértést biztosítja. Nem töröltünk le róla tehát minden ódonságot. A jegyzetek kellő felvilágosítást nyújtanak. A rajta most is elömlő tisztes régiesség bizonyára nemes öntudatot, meleg magyar nemzeti érzést ébreszt az olvasóban.”

„A Jó Élet Módja” című eme kiadványt az alábbi gondolatokkal ajánljuk:

„Amint apáink, úgy mi is - főleg a mai nehéz időkben - szükséges, hasznos, üdvös okulást meríthetünk belőle és merítsünk: ezért készült ez a kiadás, tehát elsősorban lelki-szellemi olvasmányul...”