Golgota I-II. - ANTIKVÁR

Pétervár fergeteges, dőzsölő éjféli életet élt. Tébolyodott, kéjesen foszforeszkáló nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek, aranycsengés, zene, keringő párok az ablakok fénykeretében, veszett kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok és katonai parádék a jeges szélben, rézfúvók rivalgásában a cár dülledt szemének borzalomkeltő tekintete előtt... Így élt a város.

Járványos lett az öngyilkosság. A törvényszéki tárgyalótermeket zsúfolásig megtöltötték a hisztérikus asszonyok, akik mohón figyelték a véres, izgalmas bűnpörök menetét. Pénzért minden kapható volt: luxus és asszonyok egyaránt.

Ez volt az az idő, amikor a szeretet, a jóság, az egészség közönségesnek, elavultnak számított. Senki sem volt szerelmes, de mindenki szomjúhozott, és mint a megmérgezettek, úgy vetették magukat mindenre, ami kábított, s bensejüket elzsongította. A lányok titkolták szüzességüket, a hitvestársak hűségüket. A rombolás jóízlésről tanúskodott, a neuraszténia az elfinomultság jele volt.

Az emberek vállalták a bűnök s fajtalanságok látszatát, semhogy ízléstelennek tekintsék őket. Ilyen volt Pétervár 1914-ben.

Ebből a kaotikus, szennyes kavargásból indulnak el Alekszej Tolsztoj regényének hősei. Ebből a reménytelen, sötét világból remélnek, hisznek egy új, szebb, boldogabb életet. Kerülő utakon, szenvedéseken, megpróbáltatásokon, vérözönön át harcolják ki a nyugodt jövő ígéretét. Dása és Tyelegin, Kátya és Roscsin sorsa az orosz értelmiség sorsa:

„Három vízben áztunk, három vérben fürödtünk, három lúgban főttünk. Tisztábbak vagyunk a tisztánál”!