Iskolapadból a pokolba — Kókay László doberdói naplója

Az „Iskolapadból a pokolba” című ezen kiadványt nem az alkotói képzelet teremtette, hanem maga a történelem, a viharos XX. század írta.

Annak is az egyik legsötétebb szakaszában született, az ún. Nagy Háborúban, amelynek során „először ütköztek meg gépekkel felszerelt milliós seregek, s amely ezért vált minden addig látottnál rettentőbb halál-malommá”.

A doberdói napló egy 18 éves szegedi piarista diákból lett önkéntes, Kókay László I. világháborús frontélményeinek a rendkívül részletes leírása. A naplóíró a gimnáziumi padból vonult be katonának és került ki szülővárosa háziezredéhez a világháború egyik legvéresebb hadszínterére, az olasz frontra, az Isonzó folyó mellé. A cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred a Doberdón, a rommá lőtt San Martino falunál küzdött, amikor az önkéntes őrvezető a frontra érkezett.

A napló eseményei 1916 tavaszán, a legemlékezetesebb esemény, a doberdói vakondháború időszakában játszódik...

Szegény digó! Mit-vétettél te nekünk, s mit mi teneked? - szakad fel az őszinte sóhaj Kókay Lászlóban az aknarobbantás előtti drámai pillanatban.

Naplójában érzékletes és élményszerű leírást kapunk a lövészárokélet mindennapjai mellett a front mögötti viszonyokról a Segeti táborban, vagy épp a közeli Görzben.

Kókay László olasz nyelven is kiadott naplójának jelentős forrásértéke van, főként a történeti kutatás számára, ugyanakkor a korszak iránt érdeklődő olvasóknak is élvezetes és tanulságos olvasmányt jelent...

Az „Iskolapadból a Pokolba” című eme kiadványt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke alábbi szavaival ajánljuk:

„Ma már tisztán látjuk a Nagy Háború okait és következményeit. A kései utódok józanságával, érzelmek nélkül tudunk beszélni haditervekről, csatákról és temetőkről. Ha azonban ott járunk az Isonzó menti dombokon, nem számok és dátumok jutnak eszünkbe, hanem azok, akiket a tűzvonalba vetett a sors: szinte újra átéljük a katonák rettegését és nyomorúságát. Gondolatban ismét elsiratjuk a halottakat, szívből szánjuk a testben vagy lélekben sérülteket, de a helytállás megindító jeleit is észrevesszük.

Mert osztrák-magyar és olasz egyenruhában egyaránt sokan voltak, akik tisztességből és becsületből még a véráztatta sziklák között is példát mutattak. Úgy illik hát, hogy az áldozatok mellett azokra is emlékezzünk, akik száz év távolából azt üzenik, hogy a legjobbak az embertelen küzdelemben is emberek tudtak maradni.

Kókay feljegyzéseit jó szívvel tudom az érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlani, hogy lélekben egy rövid időre ők is a szegedi fiatalember bajtársainak érezhessék magukat... Naplója egy olyan honfitársunké, aki helytállásból és emberségből a földi pokolban is jól vizsgázott.”