Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956-1962 — Az ötvenhatos forradalom hatása a kelet-közép-európai kisebbségpolitikára

Romániában és Csehszlovákiában a helyi kommunista pártapparátus természetes reakciója az volt a magyarországi forradalomra, hogy a kisebbségi magyarokat pusztán magyarságukért felelősség terheli a felkelés miatt.

Az államvezetés azonban mindkét országban, Magyarországhoz hasonlóan, szembefordult a helyi funkcionáriusok kisebbségellenes törekvéseivel, és 1956 végén, 1957 elején egyszerűen letagadta a forradalom által kiváltott kisebbségi megmozdulásokat. Fontos szerepet játszottak a központilag kikényszerített hűségnyilatkozatok, amelyeket nagyon hasonló szellemben fogalmaztak meg - előbb Csehszlovákiában, majd Romániában, végül Magyarországon.

Ezek a tényleges helyzettel szemben azt voltak hivatva bizonyítani, hogy a felkeléssel való szolidaritással vádolható kisebbségeket viselkedésük alapján nem csak hogy megrovás nem illeti, hanem inkább elismerést érdemelnek. A hatalom tehát megvédte a kisebbségeket, amelyek így lemondhattak az önvédelemről.

Mind Erdélyben, mind Dél-Szlovákiában az első munkásgyűlések, amelyeket a hűségnyilatkozatok elfogadtatása érdekében rendeztek, időben egybeestek a román és csehszlovák intervenciós felajánlkozással. A kisebbségek lázongásának letagadása nem egyszerűen hazugság volt. A hűségnyilatkozatok, kényszerből ugyan, de valóban megszülettek.

Fiktív valóságot tükröztek, ugyanakkor elegendő jogalapot teremtettek arra, hogy a hatalom ne tartsa illojálisnak a kisebbség egészét, bár a forradalmat és az iránta nyilvánított rokonszenvet bűnnek minősítette.

A kollektív felelősség mint elv továbbra is létezett ugyan, ezúttal azonban nem alkalmazták.