Szitakötő

Vámos Miklós sok, különféle műfajt és nézőpontot sűrít ebben a regényében, a nyelvünk adta lehetőségeket maximálisan kihasználva lebilincselő, gördülékeny stílusban számol be a kül- és beltagok sorsáról (mert a nyolc baráton kívül még pár mellékszereplő élete is gazdagítja a történetet).

A különböző formák és narrációs technikák használata sok szempontból szimbolikus. Egyrészről érzékelteti a technika rohamos fejlődését: kezdetben naplóbejegyzések, kézzel írt levelek formájában olvashatunk a nyolcak „megalakulásáról”, közös kalandjairól, majd ezeket felváltják az e-mailek, sms-ek. Másfelől az „én, te, ő, mi, ti, ők” nézőpontok váltakozása nyomán hol közel kerülünk, hol eltávolodunk a szereplőktől, megfigyelhetjük a társaságban betöltött pozíciójukat, megismerhetjük a többiek velük kapcsolatos vélekedését, és azt, hogy ők maguk hogyan élik meg a rájuk „osztott” szerepköröket...

Kedves Barátaim! – Levél Vámos Miklóstól

Állítólag csak annak szólhatnak egy életre a barátságai, aki idejekorán meghal.

- Valóban?

Engem – személyes érintettség okán – régóta izgat a kérdés. A „Szitakötő” a barátság és a nemzedék regénye.

- Kérdés, mire jutott a múlt század közepén (1950, plusz-mínusz valamennyi) született generáció?

Nyolc főhősöm (és néhány „kültag) a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek. A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet.

• Mire elég hat évtized?
• Mit értünk el, s miről maradtunk le?
• Mit tanultunk, s miből nem?
• Mit felejtettünk el, s mi vésődött belénk örökre? (Ha ugyan létezik olyasmi, hogy örökre”.)

Számba vehető a várható jövő is.

Sok a szitakötő-zizegés ebben a regényben. És, az egyik szereplő szavait idézve: sok a férfisírás. De nem több, mint a közös nevetés...
(Vámos Miklós)

„A „Szitakötő” e nemzedék szuverén visszaemlékezésének is tekinthető. Egy olyan sajátos hangulat- és érzésvilágot megidéző regényt tartunk a kezünkben, amelynek utalásai, szimbolikája teljességgel talán csak az 1940-es évek végén születettek által értelmezhető, mintha a könyv e generáció kollektív tudatát képezné le. Ez a nemzedék ugyanis egyértelműen más, mint a mi nemzedékünk, azaz azoknak a nemzedéke, akik mostanság tapossuk a harmincas éveinket.

Mi egészen fiatalok voltunk a rendszerváltásnál, minket is elvarázsol, de már nem éljük meg földöntúli csodaként a nyugat felé nyitást. Picit arrébb toltuk időben a valódi felelősségvállalás időszakát, szüleinkhez képest rendkívül későn alapítottunk családot, ha egyáltalán, és egyelőre még egészségesen, félig optimistán élünk a jelenben, a jelennek.

Ugyanakkor mégis elindultunk már valamerre, kapizsgáljuk, hogy miről is szólnak a valódi felnőtt döntések, és időnként egészen előre tekintünk; így sokszor borzalommal vegyes kíváncsisággal tölt el mindaz, ami körülvesz bennünket, és az, ami még ránk vár.

És pont akkor, amikor már azt gondolnám, hogy ennél nagyobb szakadék nem húzódhat két nemzedék között, hogy valóban nincs jogom erről a könyvről érdemben nyilatkozni, véleményt formálni, hiszen értelmezésem sohasem lehet teljes: végre megértek valamit. Érteni vélem azt a kapcsot, amelyet pontosan a Szitakötő teremt köztem és a szüleim között, mert általa megértem milyen is felesleges kritika nélkül, teljes valójukban elfogadni a felmenőimet, átadni magamat a mérhetetlen szomorúsággal átitatott csodálatnak, amivel sorsuknak adózom, és milyen is meglátni a múltban azt, ami a jövőnkben közös lehet...”