Szélcsend

William ​Golding – „A legyek ura”, „A torony”, „A piramis” és más regények Nobel-díjas szerzője – 1980-ban jelentette meg a „Beavatás” című regényét, egy tengeri trilógia első kötetét.

Az önmagában is kerek egészként megálló ezen második kötet, a „Szélcsend”, 1987-ben látott napvilágot.

Színtere megegyezik a „Beavatás”-éval: a kimustrált hadihajó, amely a napóleoni háborúk vége felé Ausztráliába tart, fedélzetén az ifjú nemesúrral, Edmund Talbottal, aki a gyarmati kormányzásban szeretne megindulni a ranglétrán.

Mint ahogy a „Beavatás”-ban, Talbot ebben a könyvben is naplót ír a hajón történtekről, ezúttal azonban nem a keresztanyjának, hanem önmagának. Látszólag nincs sok írnivalója: a hajó Afrika partjainál vesztegel a szélcsendben – ami azonban alkalmat ad Goldingnak, hogy kiváló hangulatteremtő művészetével nyűgözze le az olvasót, s elmélyítse a szereplőkről az előző kötetben felvázolt képet.

Amikor a szél feltámad, a részeg másodtiszt felelőtlensége miatt a hajó elveszíti főárboca csúcsát, vitorlástul. A távolban megpillantott és francia csatahajónak vélt jármű izgatott harckészültségre serkenti a tengerészeket, csakúgy, mint az utasok rettenthetetlenebbjét – kiderül azonban, hogy az idegen hajó valójában brit fregatt, amely közli velük, hogy vége a háborúnak.

A magánéleti bonyodalmak még csak ekkor kezdődnek: Edmund beleszeret a másik hajó egy bájos utasába, a sors azonban elválásra kényszeríti őket.

Az igazi izgalom akkor köszönt be, amikor elválik a két hajó, és élet-halál kérdése lesz, vajon a sérült tekenő állja-e az óceán megpróbáltatásait…