A fekete város ANTIKVÁR

Mikszáth Kálmán a ​századvég-századelő – Jókai mellett – legnépszerűbb, legolvasottabb írója. Novellistaként indult.

Elbeszélései nyomán szűkebb pátriája, a Palócföld jellegzetes figuráinak avatott tollú megörökítőjeként vált ismertté.

Szeretettel és egyben a rá jellemző ironikus látásmóddal rajzolta meg az általa jól ismert embereket, az egyszerű nép egyszerre furfangos és érzelmekben gazdag lelkületű fiait-lányait éppúgy, mint a kedélyes, régimódi kisnemeseket, birtokosokat, akik fel-feltűnnek későbbi műveiben, a nagy sikerű romantikus kisregényeiben, majd a hosszabb lélegzetű műveiben is.

Bár a drámaiság sem idegen tőle, az anekdotaszerű szerkesztésmód, a bájos humor nagymestere, akinek társadalomkritikája, a kiegyezést követő kor bírálata többnyire megértő, megbocsátó, ritkán vitriolos, leszámítva politikai karcolatait, amelyek nem egyszer keltettek komoly felzúdulást.

A XVIII. század előestéjén, 1699. szilveszterén kezdődő történetben Mikszáth Kálmán részletes rajzot fest a Felvidéken uralkodó állapotokról.

A korán megözvegyült Görgey Pál, Szepes vármegye alispánja szűnni nem akaró harcot vív Lőcse város főbírájával, melynek egy szerencsétlen kimenetelű vadászat vet véget: a főbíró lelövi az alispán vizsláját, mire Görgey puskát ragad, és a szemet szemért („ebet ebért”) elv alapján golyót ereszt a bíró mellkasába.

A háborúskodás most kezdődik csak igazán: Lőcse városa a vármegye alispánjának fejét követeli, ám a megtorlást csak saját városuk területén eszközölhetnék.

Görgeynek persze esze ágában sincs Lőcsébe menni, így a viszálykodás állandósulni látszik az önfejű alispán és a megtorlás napjáig gyász feketébe borult város között.

Kiapadhatatlan mesélőkedve, szellemes, szórakoztatóan tömör stílusa, realisztikus, de nem földhözragadt világlátása a magyar próza legjelentősebb mesterei közé emelik, akinek művei ma is az írót joggal megillető népszerűségnek örvendenek.