Végszót adok-veszek

Koltai Róbert már a könyve bevezetőjében megrémiszt bennünket: „valószínűleg ez a könyv lesz az utolsó, amelyben visszaemlékezem elmúlt évtizedeimre, pályatársaimra, barátaimra”.

Nyilván ez is valami tréfa lesz - gondolhatja az Olvasó. Nehéz ezt a kijelentést komolyan venni olyasvalakitől, aki ilyen élvezettel, sajátos ízzel mesél a színészetről - erről a „féltékeny szakmáról” -, a barátokkal, kollégákkal átélt kalandokról, mint ő.

Legújabb könyvét (2020) olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy Koltai-filmet néznénk: a jeleneteket a tőle megszokott humorral, átéléssel, vagy a helyzethez, a mondandóhoz illő komolysággal írja le, megelevenednek előttünk a lendületében és érzelmi töltetükben hullámzó események.

Hibáiról is őszintén beszél, s olyan részleteket tár elénk, amelyeket máshol hiába keresnénk: megtudhatjuk, hogy ki ihlette az Illetékes elvtárs jellegzetes szájtartását, melyik filmjének szánta a Szobaasszony, gyere haza! címet, és hogy ki volt rá a legnagyobb hatással a színésszé válásban.

Elárulja, mit profitált a karanténból, mi a színészszakma „rákfenéje”, hogyan kapta meg Kálmán bácsi szerepét a Drága örökösökben, és miért szeretné kipróbálni, milyen macskának lenni.

Csak olvasunk és lapozunk, kuncogunk és bámulunk, az idő szalad, és a könyv végén elégedetten nyugtázzuk, hogy - akárcsak az előzőeknél - remekül szórakoztunk. Majd némi elégedetlenséggel ocsúdunk fel: Máris vége? Na, ne...

Mesélj még, Gyuszi bácsi! Vagy bakter úr vagy Naftalin... mindegy, melyik szerepben, csak folytasd...!

Jó Szórakozást!