Az én falum

Gárdonyi Géza - Az Én Falum

Jó száz éve is van már, hogy a hajdani falusi néptanító, az 1898-ban már országosan ismert és népszerű író, újságíró, az akkor harmincöt éves Gárdonyi Géza új könyve, „Az én falum” első kötete megjelent.

Az én falum: jelen időben átélt, elmesélt múlt. Mindannyiunk múltja 2013-ban, az író múltja 1898-ban. Három évig volt Gárdonyi Géza elemi iskolai néptanító 1882 és 1885 között három faluban: Karádon, Devecseren, Sárvárott. Három évig, nehéz megaláztatásokkal terhelt és boldog élményekben gazdag három évig élt föld és nép közelében.

És idő múltával – az egyéni fájdalmak fakulnak, a közös örömök szívmelengető emlékké gömbölyödnek – a hajdanvolt falusi emberek életéről mesélt Gárdonyi Géza megrázó és csip-csup, szomorkás és kacagtató, mosolyt vagy könnyet fakasztó történeteket.

Abban az időben – írja, hisz a múltról mesél, de jelen időben –, amikor falusi néptanító volt, híd a parasztemberek és az úriemberek között, este kilenc órakor már aludt a falu, tíz órakor a bakter is nyugovóra tért, hisz tolvajoktól nem kellett tartani, a falusi nép vasárnap misére, istentiszteletre járt, aztán együtt a kocsmába (nem tudták, mi az ökumené, csak gyakorolták), becsülete volt a munkának, rangja a tisztességes, dolgos szegénységnek, méltósága a tudásnak...

Abban az időben a tanító urat mesternek szólították a falubeliek, akik néha összehúzott szemmel, néha gyanakodva, de a maguk választotta bírónak engedelmeskedtek, a tisztelendő és tiszteletes úrnak hittek, mert hihettek. S mert hinni akartak.

Boldogok és boldogtalanok voltak, fegyelmezettek és fegyelmezetlenek, józanok és részegek, öntudatosak és megalázkodók, nyakasok és engedelmesek: nehéz sorsú falusi emberek.

Közöttük, velük élt az ifjú Gárdonyi Géza. Tanította, nevelte szerteguruló, rakoncátlan, csillogó szemű csemetéiket, adventben, havas hajnalokon a templomban orgonált, alkonyatkor hazaküldte a kocsmából a nyomorúság elől italozásba menekülő ágrólszakadtakat, a búslakodó asszonyokat okos szóval vigasztalta, bölcs tanácsaival derűt lopott a reménytelenségbe sorvadtak szívébe, életébe...

Együtt élt a falusi emberekkel. Az a falu hétköznap is, vasárnap is az ő faluja volt. Értette az ott élő emberek nyelvét, ismerte titkaikat: „Beszélt az öreg az éghasadásról is, mikor az ég megnyílik és az ember bepillanthat a mennyországba.”

Nem lepődött meg, ha egy pöttöm kislány arról mesélt a tanító úrnak: „A pillangó maga is virág, csakhogy repülő virág.” A szívében visszhangzott egy fiatal leányka elröppenő sóhaja: „Epedő szerelem sóhajtozása hallatszik erdőn és réteken, patakparton és domboldalon. A virágok egymás felé hajladoznak. A fűszálak egymáshoz simulnak.”

És amikor a tízévessé cseperedett legokosabb tanítványát édesapja a városba küldi gimnáziumban tanulni, összeszorul a szíve: látja a jövőt, a roppant terhet, amely majd a falusi nebulót a városban már-már agyonnyomja. Hisz idegenül, ügyetlenül téblábol majd úrifiú osztálytársai között, akik – talán?, biztos? – kinevetik, gúnyolják falusi ruházatát, furcsa beszédét, tétova viselkedését.

Néptanítói hétköznapjairól mesél Gárdonyi Géza, boldog és boldogtalan parasztemberekről, fájdalmakról, örömökről, bűnökről (a bűneiről is), jótettekről (jócselekedeteiről is), a falusi életről.

Látja a múltat: az öreg parasztemberre „úgy szállott rá az élet tele, mint fenyőfára a hó”...
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.