Abigél

Ginát, az elkényeztetett pesti lányt 1943 őszén tábornok apja felpakolja és minden magyarázat nélkül elszakítva megszokott környezetétől egy vidéki kálvinista leánynevelő intézetbe viszi.

Az árkodi Matulában egyedül maradó kislányt teljesen letöri a szépségtől mentes purintán környezet, ami annyira más, mint amihez hozzá volt szokva, hogy egyszerűen képtelen elfogadni a helyzetét. Összevész az osztálytársaival, s szökésre készül.

A balul sikerült akció után azonban az apja felfedi előtte az igazat, s ezek után Gina önként vállalja a rabságot, s miután kibékül a többi ötödikessel is, 19-en lesznek testvérek, sőt már ő maga is kezd hinni a helyi legendákban.

Például a Matula kertjében álló szobor, Abigél varázserejében, aki ha nagy bajban hozzá fordulnak a lányok, mindig segít.

De a háború és az ezzel járó változások egyre közelednek, s talán a vastag falak se lesznek sokáig biztonságosak egy olyan gyermek számára, akinek Vitay tábornok az apja...

A mű kezdetben romantikus, kalandos lányregénynek tűnik, később azonban ennél komolyabbra fordul a cselekmény, a II. világháború a gondtalan bakfisok életébe is begyűrűzik.

A főszereplő Vitay Georginának a szeszélyes, elkényeztetett gyereklányból hirtelen megfontolt, felelősségteljes felnőtté kell válnia, hogy a saját és az apja életét mentse...

*
Az „Abigél” című eme kiadványt Szabó Magda műveit kedvelő, adott esetben a regényes és izgalmas történések iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk, akik egy elkényeztetett kisdiáklány felnőtté válását követhetik nyomon, akinek megszokott, nyugalmas életébe egyszer csak beleszólt a II. világháború, és szerető otthonától elszakadva kellett helytállnia, alkalmazkodnia és hirtelen felnőnie egy egészen más környezetben.

**
Szabó Magda - Abigél

„Szabó Magda 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, és mégsem. Reggel még benne volt a lapokban, de az átadásra már nem mehetett el. Visszavonták tőle. Az indoklás szerint (ami nem hivatalos) részben azért, mert tudott latinul, ráadásul tanította is. Részben „polgári származása” miatt. (Ha tudták volna, hogy ógörögből is perfekt, tán még el is ítélik.)

Baumgarten Ferenc Ferdinánd díja körül mindig is viharok voltak. Már akkor kezdődtek, amikor meghalt, végrendeletében váratlan módon hatalmas pénzt hagyott arra, hogy írókat díjazzanak. A rokonok évekig támadták a végrendeletet, hiába. Babits mint főkurátor osztotta rendületlenül. Támadták a díjat, mert liberális. Támadták azért, mert nem. Megkapta Karinthy Frigyes, megkapta Wass Albert, már csak hogy nőjön a zavar. És Baumgarten Ferenc Ferdinánd csak mosolygott ezen odaföntről. Nem volt mágnás, bankár – „csak” esztéta és kritikus. Aki itt hagyta Magyarországot, majd Németországban telepedett le, és ott lett német író. Mindössze két kötete jelent meg a számtalan, az újságokban megjelent esztétikai írásai mellett. Közel egymillió pengős vagyonát a nevét viselő alapítványra hagyta. És abból a halálán túl is évtizedekig ellátta a magyar írókat, megmentette a pénzzel, akiket meg kellett menteni.

1949-ben azonban a hatalom azt mondta, ma már az írókat nem kell megsegíteni anyagilag, ma az író jól él, azt ír, amit akar, vagy amit akarunk. És ha azt ír, amit akar és akarunk, akkor rendben. Ha csak azt ír, amit akar, akkor szilencium. Ahogy Szabó Magda esetében is. Életét az mentette meg, ami a díjat elvette: hogy tud latinul, görögül. Jó emberek, szerkesztők segítettek, ellátták a nélkülöző családot – Szabó Magdát és férjét, Szobotka Tibort – fordítási munkákkal, ebből tartották fenn magukat.

Napi egyszeri étkezésre futotta, és ahogy a kis levest vitte cekkerben haza Szabó Magda, el kellett viselnie másodrendű írók hangos lenézését. Nem sokáig. Pár év, és fordult a világ. Szabó Magda klasszikussá vált, a többiek vitték a cekkert tovább az ismeretlen írók tömegsírjaiba. Szabó Magda közben megkapta a József Attila-díjat, amelyet a kulturális vezetés a Baumgarten-díj utódjának jelölt ki, csak úgy, önhatalmúlag. Szerintem a döntés pillanatában odafentről hallatszhatott egy durva morgás B. Ferenc Ferdinánd felől, de ez nem érdekelt senkit.

De vissza 1949-hez. Latinul tud. Ez a baj. Azt mondta a hivatalos szerv, aki latint tanul és tanít, az vissza akarja hozni a múltat. Annak nem jó a jelen. És nem hisz a jövőben. Sajátságos értelmezés. De igaz.

Szabó Magda saját múltjában élt, egész írói életében azt húzta fel kék csodakabátként, annak melegében alkotott. Kevés olyan író van, akinek gyermekkoráról, szüleiről többet tudnánk meg regényei, írásai nyomán. Számára szüleinek felmagasztalt, csodálatos tulajdonságai, a velük töltött felejthetetlen gyermekkor, aztán a kamaszkor kiapadhatatlan témák sorát adta egész életére. A latin? Igen, otthon sokszor latinul beszéltek édesapjával, amin a csodálatos mesélőkészséggel megáldott anya nagyokat kacagott. Nem feltétlen klasszikus idézetekkel felelgettek egymásnak, hanem a „hozz krumplit a pincéből – hogy hozzak, már régen elfogyott” mondatokkal. És ezen nagyon jókat szórakoztak mind. Az egész családfa – Szabó Magdától tudjuk – tele volt vidám, mesélő, verselő emberekkel. Valamikor még birtok is volt, pénz is volt, de az elúszott, maradt a műveltség és a nevetés a debreceni, virágos polgári épületben, amit ma úgy mondanánk, sorház.

Édesapja, édesanyja nevetett ott abban a latin tudásban, ami miatt kihúzták a listáról. Nem csak őt, Németh Lászlót is. És a díj is megszűnt 1949-ben, és ha már nem kapott díjat, a munkahelyéről is kirúgták az írónőt. Sajátos logikája volt ez a kornak.

Szabó Magda szinte egész életében a szüleit írta, és a Debrecenben eltöltött gyermek- és ifjú éveket. És a szülei tudhatták, hogy lányukban élnek majd tovább. Így is viselkedtek vele, készülődtek a lányukban feloldódó öröklétre. Édesapja biztatta, menjen színésznek, de azt felelte, őneki nem a színpadon a helye, hanem a rendező mellett, ott hátul. Édesapja vállat vont, jól van. Akkor majd elbújik a lánya színdarabjaiban. És valóban találkozhatunk vele a későbbiekben a Szabó Magda-drámákban. Fricskás mosolyával, kálvinista nyakasságával, amit olyan magától értetődő módon örökölt meg a lánya.

Édesanyja is elfogadta ezt a „lányomban való életet”. Már amikor szülte, az első háború alatt egy olyan sátorban, ahol mellette a szanitécek csonkolták katonák végtagjait, vagy kötöztek be sebesülteket – köztük felsírt egy kislány. Az anya kis híján belehalt a szülésbe, majd az azt követő fertőzésbe. Szabó Magda ezt az áldozatot azzal köszönte meg, hogy édesanyja alakját szintén beépítette az életművébe, nem akármilyen mélységű szeretettel, gondoskodással. Úgy érezte, szülei miatta mondtak le valódi életükről, és neki kötelessége teljesíteni ambícióikat, és új élettel megajándékozni őket.

Így is történt. Leghíresebb regényeiben a tájékozatlan olvasó nem kell, hogy feltétlen felfedezze a családi azonosságot, az önéletrajzi elemeket. Nem kell ismernie a valós szereplők múltját ahhoz, hogy lássa, örökzöld kertben sétál olvasás közben. És ha elborzad a református lánynevelő intézet két világháború közötti szokatlan szigorán, erős szabályain – nem kell tudnia, hogy a szerző egész életében imádta ezt a kálvinista rendet, folyamatosan felkereste régi matuláját, alapítványt hozott létre működésének segítésére. Sőt, főgondnok a református egyházkerületben, és nagy örömmel ünnepli, hogy 1983-tól a református egyház női lelkészeket is elismer és elfogad.

„Szabálytalan keresztény”-nek mondta önmagát, ez a szabálytalanság ezt jelentette, hogy ökumenikus gondolkodása volt világéletében, de ezzel együtt igazi debreceni kálvinista. A debreceni nagytemplom két tornyára úgy tekint, mint édesanyjára és édesapjára. Megírta, ha a templomra néz, nem csak az jut eszébe róla, hogy ő kálvinista, hanem hogy magyar. Ez a kettő egybefolyik. Magyarnak lenni azt jelenti számára, hogy mindig újat és újat akarni, mindig reformátornak lenni, szinte mindegy is, hogy világi vagy teológiai értelemben.

A világi vagy párthatalom pedig hajlamos volt letenni a fegyvert a kétségtelen tehetségek előtt. Szabó Magda nem kímélte a szocializmus alatt a hazug ideológiát, ha mégis elszakadt a témában a szülőföldtől, szüleitől, meglehetős viharral támadta ezen hazugságokat. Drámáiban már a hatvanas évek elején ott izzik az 1956-os forradalom emléke és szenvedélye, mindenki érti az áthallást, de nem tiltják be műveit, mert lehetetlen elhallgattatni ezt a lázadó, „szabálytalan keresztényt”. Ráadásul, mire oda jutnának, hogy mégis megbüntetik, jön egy új mű, egy új regény, amelyben ismét az apa-anya kettős lélegzik, él és nevet. És ott dobog a múlt, a letűnt szerelmek és szenvedélyek kora modern, korszerű köntösben.

Elképzelem az akkori cenzort, aki megkapja valamelyik kiadótól Szabó Magda új regényének kéziratát. Neki az a dolga, hogy megkeresse benne azt, ami elítélendő, szemben áll a szocialista realizmussal, vagy csak egyáltalán klerikális, üldözendő. De ahogy úszik a szeme a sorokban, látnia kell, itt valami élő szövettel van dolga. Ez nem papír és írógépszalag-festék. Olyan elképesztő témák annyira könnyed és légies elővezetésben, hogy aki olvassa, úgy érzi, maga is fel tudja emelni a több tonnás sziklát, és könnyed táncokat tud lejteni vele.

Szabó Magda írá­sai­ban olyan magától értetődő módon jelenik meg mély filozófia, ezotéria, nehéznek gondolt metaforarendszer, hogy azonnal befogadhatóvá válik, és ez az élő szövet bennünk is él tovább, kitágítja világképünket, és lelkünket megmagyarázhatatlan jóérzés partjai felé vezeti.

Saját bevallása szerint nem akart író lenni. Versekkel kezdte, de azt is először édesanyja kedvéért. Aztán jöttek az önéletrajzi írások, ezekből felbomló általános és mindenkire érvényes emberi tartalmak. A magán­életi örömből írói stílus lett, világsiker. Nem ő akarta, benne akarták mások.

Egyedül az ember legyőzhető. De aki megtalálja a módját, hogy imádott szüleit, sőt, a többi felmenőit életben tartsa önmagában, táplálja és felvállalja őket, és a napi harcok során ezzel a sereggel kelljen útra – legyőzhetetlen.

Szabó Magda művei eddig is sok – negyven – nyelven jelentek meg, számtalan országban. De ez csak a kezdet. Ahogy Márai Sándor esetében is eljön majd az idő, amikor ismét igény lesz erre a kikezdhetetlen tehetségre.

Arra az irodalomra, mely halálos eltévelyedéseink során képes visszavezetni bennünket az örök emberi értékrendszer minden öröméhez”.
(Pozsgai Zsolt)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.