Lovakrul

A lótenyésztésre vonatkozó okos tanácsokat kaphatunk a lovasgazda szerzőtől, aki nem a lovak versenyeztetésében, hanem a gazdasági munkában jól hasznosítható, ugyanakkor meglovagolható, kis igényű fajta tenyésztésében látta a jövőt.

Kós Károlyt egészen különleges építészként, s talán a sok nagyszerű magyar író közt nem annyira kiütköző, de derék íróként ismerjük - én legalábbis így ismertem.

Arról nem volt tudomásom, hogy lovas ember, mi több, lovas gazda is lett volna. Így aztán nem kis meglepetéssel vettem kezembe egy kis hasonmás kiadású, kéziratos füzetkéjét, mely a „Könyv a lovakrul” címet viseli a borítóján, A.D 1938-as jelzéssel, s díszítésként egy faragott lovas íjász képével, aki stílusosan füredi gombos nyeregben ül, bajuszt és föveget visel, s elszántan feszíti íját a hátrafelé lövéshez.

A könyv címe, nem lehet véletlen, szépen rímel Széchenyi István éppen száztíz évvel korábban, tehát 1828-ban kiadott „Lovakrul” című könyvére.

A szerző írói mivolta kitetszik a könyv veretes nyelvezetéből, pontos fogalmazásából. A mérnök is kitetszik az akkurátus szerkesztésből, paragrafusokba rendezett fejezetekből, s a kézzel írt betűk pontos rajzolatából, piros és kék színnel emelve ki a lényeges részeket.
S bár nemcsak a könyv címe, hanem szándéka is rímel Széchenyire - következtetései mégis nagyon eltérnek attól.

Miként Széchenyit is a lótenyésztés gazdasági hasznossága izgatta, Kós Károlyt is az a szándék vezette, hogy utat mutasson az immáron román fennhatóság alá került székelységnek, hogyan is tehetné hasznossá a lótartást - tenyésztést. Mindazonáltal piros tintával kiemelve mindjárt a bevezetőben ezt írja:

„Aki csak gazdasági hasznáért tartja a lovat, nem pedig szeretetből, az jobb, ha ló helyett ökröt tart, vagy adja bérbe a följét, és ne gazdálkodjék!”

Kós Károly kiinduló pontja és végkövetkeztetése erősen eltér Széchenyitől. Ő nem a versenyzésben, és éppen nem az angol telivér s más nagy testű lovak tartásában látta a követendő utat, hanem a gazdasági munkában jól hasznosítható, s egyszersmind hátalásra is alkalmas, a helyi viszonyoknak megfelelő, a vékony füvű hegyi legelőkön is megélő apró s szilaj erdélyi magyar ló mellett tette le a voksot.

„...a földdel tusakodó, s abból nehezen élő erdélyi gazdának nem parádéra kell a ló, hanem hogy végezhesse vele a föld munkáit, a rossz utakon s hegyeken könnyű szekérrel szaporán fuvarozhasson, s nyereg alatt is járjon lovakkal...”

A kis könyvecske a lovak kialakulásának történetét, az akkori ismertebb lófajtákat is bemutatja, s okos tanácsokkal látja el az olvasót a lótenyésztésre, fedeztetésre, csikónevelésre vonatkozóan. Ismerteti a gyakoribb betegségeket, házilagos gyógymódjukat, az ellés körüli teendőket.

A lótartást illetően egyértelműen a lovak természetes életmódjának leginkább megfelelő ridegtarás mellett foglal állást.

Végezetül idézzünk a lóval való bánásmód szabályaiból:

„A lovat, kivált a fiatalt kímélni kell, de kényeztetni nem szabad. ... Indítani a munkába lépésben kell, és a munkából lépésben kell hazaérkezni. ... Jó lovat verni nem szabad, indítani, ügettetni, csendesíteni és állítani [értsd: megállítani] szóval kell, nem korbáccsal és gyeplővel. Lépésben lazán legyen a gyeplő, ügetésben feszesebben, rángatni a gyeplőt sohasem szabad...”

*
Megszívlelhető, megszívlelendő tanácsok ezek ma is, s egyben jól mutatják, hogy „a lóval való kíméletes, szelíd bánásmódot nem Amerikában találták föl...”
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.