A csekei monológ

„Az író másképpen olvas, mint az olvasó, mert tudja, hogy a kezében tartott mű hogyan jött létre, nemcsak a szöveg színét érti meg, a visszáját is, a motívumokat s azok megvalósítását, hiszen ő maga is alkotó.

Egész életemben olvastam, a könyv volt betegség idején az orvosság, az üldöztetéskor, irodalompolitikai hajótörésben mentőcsónak, a béke ritka óráiban gyönyö­rűség.

Minden érdekelt, ami betű, hogyne érdekelt volna egy-egy mű belső üzenetének feltárása, a nyomozómunka, amelyet a szerző megkérdezése nélkül pusztán az elébe került szöveg értelmezésével meg kell találnia.

Mindig örömmel olvastam esszét, ellenkező esetben is nekiültem volna tanulmányoknak, elemzéseknek.

Az egyetem irodalomtörténésznek nevelt, lelkes filosznak, valahol a jövendőbeli esztéták vagy szövegkutatók között képzelte el a helyemet, s tulajdonképpen csak későbbi írásaim arányában tévedett, mert e mostani könyvem a negyedik esszékötetem, s a valaha ismertetett szabályokat sem sértettem meg: csak úgy állítottam fel a megszokottól eltérő tételt az irodalmi értékelések között, ha filológiai tekintetben is tudtam az állításomat igazolni.

Első esszékötetem megjelenése már eldöntötte, érdekli az olvasót a más, iskolásabb, hagyományosabb megvilágításban már ismert hajdani vers vagy alkotó friss elemzése; azt is eldöntötte, vizsgáljam különös gonddal a sztereotíppá mitizált iskolai anyagot, hátha más írói arckép fordul korunk felé, mint amikor Jókai fantazmagóriának gyanított látomásai még nem tudták cáfolni a támadóit, pedig a műanyag és az űrutazás, sőt Habsburg Ottó nemzetünk iránt számtalanszor igazolt szimpátiája éppúgy ott van a jövő század regényében, ahogy a soha figyelemre nem méltatott pályazáró Jókai-kisregényekben a diadalmas nőmozgalom.

A második esszékötet útja nyílegyenesen vitt el a „Vörösmarty-monográfiáig”, „A lepke logikájá”-ig, s talán a negyediket, „A csekei monológ”-ot se volt felesleges megírnom, mert az I. világháború irodalmunkon belüli értékelésével szomorú adósságban vagyunk, nem árt újra kézbe venni, mit írtak a kortárs írók 1914-ről.

Ha van az írónak irodalmi szerelmi élete, az elemzéseiből kiderül. Kölcsey, a tiszták tisztája, a mester, valamikor úgy értékelte kollegáját, Berzsenyi Dánielt, hogy tiszta búza helyett sok az ocsú a lírai szemléletében.

Berzsenyit, mint egy rosszul elhelyezett karateütés, teljes inaktivításba dermesztette az ellenségesnek ítélt hang, amely csak közös szerelmük, a magyar líra hangvétele érdekében volt elutasító, sajnos, nem várt eredménnyel: írótársa mint költő, befejezte a pályáját.

Mire Berzsenyi halott, Kölcsey már tudja, hogy tévedett mint esztéta, mint kortárs.

Megpróbáltam rekonstruálni, mi járhatott az eszében a halott Berzsenyi akadémiai búcsúztatása idején - a szöveget ő írta, de más olvasta fel, ő nem mozdult el akkor már Csekéről, ahol lakott.

Minden esszémet szeretem, de a kedvencem „A csekei monológ”. Szegény bűnösök vagyunk valamennyien, de a legkeservesebben akkor vétünk, mikor jót akarunk, sterilen jót, az igazságtalanságig, a pusztító tévedésig vezető csak valóban jót.

Nekem mi jó, neked mi, relatív fogalom. A jó definíciója részint változik, részint egyazon érme két oldala: fej és írás. És akkor mindegy, szereti-e valaki Kotzebuet, vagy nem.

*
„A Csekei Monológ” című ezen kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik gondolatban együtt vannak Szabó Magdával, és továbbgondolják, hogy Berzsenyi példájával a jónak szánt cselekedettel valóban mindig jót cselekszünk-e? A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.