Jégtörő Mátyás - ANTIKVÁR — Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás

A KÖTET ANTIKVÁR (HASZNÁLT) PÉLDÁNY! ALÁHÚZÁSOK ÉS FIRKÁK ELŐFORDULHATNAK BENNE! AZ ESZTÉTIKAI ÁLLAPOTÉRT FELELŐSSÉGET NEM VÁLLALUNK, ENNEK TUDATÁBAN RENDELJE MEG! KÖSZÖNJÜK!

Jelen kiadvány az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadása 1934-ből.

Szerzője Tamási Áron (Farkaslaka, /Erdély/ 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.) Kossuth-díjas magyar író. Leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolják...

A klasszikus magyar író e híres regénye két síkon bontakozik ki: a világmindenségből érkező szolgálószellem, valamint egy kis székely faluban élő, gyermekváró pár és családja egymásba fonódó, reális-fantasztikus történetét beszéli el. Tamási Áron nyelvművészete lebilincselő olvasmánnyá teszi az amúgy is fordulatos, humoros, de mély mondanivalót hordozó történetet.

Babits Mihály szerint:
„A Jégtörő Mátyás úgy kezdődik, mint egy fantasztikus regény. Egy büntetett szellem földi vándorlásait mondja el, míg különböző állati formákon át emberi testbe ér. (…) ez a könyv önmagától és szinte észrevétlenül valóságos népmeseregénnyé válik, s épp ezáltal hoz új, különös műfajt a magyar irodalomnak. Ami a legföltűnőbb: a mesehangulat Tamási regényébe valahogy nem is a fantasztikum ajtaján lopózik be. Maga a csodás história, a szellem vándorlásának története állatból állatba csöpp meseszerűséget sem mutat. A mese nem ebből a szellemhistóriából indul, hanem épp ellenkezőleg: a földi valóságból, egy intim falusi képből, a paraszti környezet rajzából, amelybe a száműzött szellem állati minőségében belecsöppen, hogy rámért „szolgálatát” teljesítse. (…) Ez a hang, ez a líra, a Jégtörő Mátyás fantasztikus meséjét éppoly igazi, tőrőlmetszett Tamási-könyvvé avatja, mint amilyen akár az első Ábel-kötet volt.”

Részlet a könyvből:

— Jaj, nem! — mondta kicsi Márta és felugrott a rúdról, hogy ő akármit megcsinál inkább. Erre az öreg kézenfogta és bevezette a szobába. Ahogy beléptek, senki sem szólt semmit, csak gyönyörködéssel nézték a fontos csemetét. Elek bácsi egyenesen odavitte Mátyáshoz, aki ültéből felnézett rá és azt mondta:
— Szerusz!
— Mehetünk! — indított erre Anti bácsi is, a hasas.
Mintha kürt harsant volna fel, minek a hangjára száguldani kell a háborúba, kicsi Márta úgy az apja nyakába esett. Mátyás azonban fogta a kezét és nem hagyta hosszúra az apa szorongatását. Elől a két fiatal ment, utánuk Elek és Antal. S így éppen a szakaszvezető asszony és a parázsló kicsi házigazda maradt otthon, mintha azt játszották volna mindnyájan, hogy lám, melyiket találjuk élve, amikor visszatérünk.
Alig akart vége szakadni a hosszú útnak, amelynek minden lépésre kisebb-nagyobb csecse volt, de kemény! Végre mégis, közel a templomhoz, rámentek egy nagy kőházra, minek az ablaka alatt fenyőfák állottak őrt még fényes nappal is. Végigdöngettek egy hosszú tornácon, majd ahol a tornác meghasasodott, egy üveges ajtó előtt megálltak. Anti bácsi lépett előre, mert a kövér mindig inkább hordozza a szerencsét. Kopogtatott s azzal bényitott az üveges ajtón, s a többiek sem maradtak el tőle.

Nagy és uras szoba volt, amit láthattunk. Az ablak mellett íróasztal, rajta számtalan penna és ceruza; és egy feszület, de az nagy. Az egyik falon három kövér és egy sovány papnak a képe csüngött, a másik falon pedig öt nagy falióra egysorjában s tikk-takkozva kergette egymást.

Egyebet is szerettem volna megnézegetni, de attól elütött a pap, mert egy másik szobából egyszerre oda-termett, ahol mi voltunk. Az emberek szépen köszöntek neki, de nem is lehetett rossz ember, mert ő is szépen fogadta.
Közepes termetű ember volt, nem a legeslegsoványabb, de sápadtszínű és ragyás.
— Gyónni nem szükséges? — kérdezte a fiataloktól.
— A tegnap gyóntunk! — védekezett Mátyás.
— S azóta nincs, legalább egy petty?
— Én nem pettyeztem.

Kicsi Márta lesütött szemmel hallgatta, hogy milyen darabosan beszélnek ezek a férfiak. A pap nem is háborgatta őt, hanem szelíd örömmel nézte, mint a jó pásztor a bárányt, mielőtt kicsapná a legelőre...