Magyarországi és erdélyi urak — Pálffy János emlékezései

Ez a kötet átfogó képet rajzol elénk a reformkor, az 1848-49-es szabadságharc, valamint az azt követő önkényuralom összes neves és kevésbé ismert alakjáról. Mindenkiről: akik emigrációba kényszerültek, börtönbe kerültek, kivégezték őket, netán árulók lettek.

Dióhéjba szorított pályaképek, anekdoták, közéleti problémák keverednek benne az írói szubjektum közvetlen, olykor kíméletlen őszinteségű, de a tényeket mindig szem előtt tartó megnyilvánulásaival.

A magyar történelem tele van árnyakkal. Árnyakkal, amelyek az emlékezet falán már csak körvonalakban, sík vetületként mozognak, a színeik, a részleteik, a szépségeik és a rútságaik rég kimosódtak. S az idő múlása ezeket az árnyakat is mind bizonytalanabbá teszi, a gyengébbeket egyre homályosabbá fakítja, vagy végképp eltünteti, s csak az igazán erőseket kíméli meg.

A szabadságharc utolsó nagy történelmi állomása a régi Magyarországnak. Legendáit még kortárs nagyapáink szájáról hallhattuk, egy-egy veteránját gyermekszemmel még láthattuk is. A szabadságharc körüli kor árnyszínháza még népes, a statiszták sem tűntek el egészen, csak most kezdenek kifakulni az ifjabb nemzedék tudatából.

Pálffy Jánosról (1804-1857) azonban eddig is alig tudott valaki. Erdélyi ember volt, s az erdélyi közéletből a forradalom előtt élénken kivette a részét. Kivált arisztokrata körökben mozgott, holott az arisztokráciáért cseppet sem rajongott, s korábban demokratának számított, holott a plebejusokat megvetette. A fegyelmezett, kevésszavú Pálffy érzelmeiről azonban senki sem tudhatott - őt magát sem az érzései, hanem a meggyőződései irányították a politikai cselekvésben.

A márciusi korszak eszméi, az unió, a jobbágyfelszabadítás, a népszabadság egybeestek a meggyőződésével, s amikor mint udvarhelyszéki népképviselő fölkerült a pesti országgyűlésre, vállalta az erdélyi politikusnak szánt erdélyi alelnökséget, majd a honvédelmi bizottmánynak is tagja lett. De a forradalom felé rohanó események közepette, a lelkétől idegen vezetőemberekkel való mindennapos érintkezésben egyre jobban magába zárkózott, egyre némább lett. „Én hallgattam, s szántam a szegény nemzetet.”

A debreceni trónfosztás előtti időben végre lemondott az állásáról, s az uralkodóházzal kibékülést kereső békepárthoz csatlakozott. Kemény Zsigmond hírhedett Emlékiratában megemlíti, hogy Pálffy János ezidőtájt egy kereskedőlegény köpönyeggallérjába varrva aláírás nélküli cédulát akart eljuttatni Pázmándy Déneshez, azzal az intéssel, hogy Windischgrätz herceg most könnyen kibékíthetné az országot, mert a képviselő urak meghőköltek.

Az összeomlás után Pálffy nem menekült ki az országból, rövid bujdosás után jelentkezett a hadbíróságnál, huszonnyolcadmagával halálra ítélték, de Haynau neki is, társainak is megkegyelmezett.

A „Magyarországi és Erdélyi Urak” című eme kiadványt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint Pálfy János ezzel kapcsolatos emlékezései iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk.

Ajánlott még:

A Magyar királyi nemesi felkelés 1809. évi szabályzatai.
A művelt arisztokrata.
Armales Transylvanorum - Válogatás az erdélyi fejedelmek címeradományaiból.