Nero, a véres költő, Pacsirta, Édes Anna

Kosztolányi Ágoston 1848 végén jelentette be Csantavéren, a falu egyik legkülső házában, hideg téli estén, hogy a forradalom katonái közé akar állni. Tizenhat volt és merész. Kapott is akkora pofont, hogy a kemence mögé esett. Apja állt a pofon mögött, Kosztolányi János, aki ugyan rokonszenvezett a forradalommal, de a fiát nem engedte volna. Ám az anya, Filánczy Veronika a fia mellé állt. Menjen, ha kell neki meg a nemzetnek a szabadság.

Kosztolányi János tán kissé el is szégyellte magát. Hogy az anya hagyja a fiút, ő meg félti a nemzet megvédésétől! Ágoston tehát mehetett, anyai jóváhagyással, hamar el is érte Bem seregét, jól teljesített, a levelei (akkoriban kiváló volt a posta és gyors) siettek mindig haza, ahol szülei boldogan olvasták hős fiuk sorait. Bem tábornok könnyen nevezett ki tiszteket, a fiatal fiú hamarost századosként loholt mellette.

Egy ízben jó vágású, de kicsit sápadt és vékony tisztecske tűnt fel az egyik sátornál. Petőfi Sándor. Aznap este nem volt nagy szaladgálás a fronton, elbeszélgettek, eliszogattak, ők ketten. Petőfi és Kosztolányi Ágoston. Másnap Petőfit elvezényelték, el is tűnt, senki sem látta többé. Ágoston őrizhette keze szorítását.

Kossuthtal közvetlenül a szabadságharc bukása előtt, az utolsó, kudarcra ítélt aradi országgyűlésre menet beszélgetett a kocsin, biztosította őt rajongásáról, Kossuth hívta, menjen vele emigrálni, de Ágoston hazaszökött inkább. Otthon már várta őt a kislányból megnézni való menyecskévé serdült Kádár Rozália, így a fiúnak a szabadságharc elvesztése miatti bánatát enyhítette valamelyest a szerelem.

Még akkor is, ha apja nem nézte jó szemmel a közeledést, hiszen Kádár Rozi a környék legszegényebb családjából volt való, ráadásul sokadik leánygyerek, minek él az ilyen. De ismét közbelépett az anya, Filánczy Veronika, most a szerelem oldalán, és a pár egybekelt. Palics, Szabadka – keresték a boldogulást. Ágostont szerette a Jóisten, nagy hivatalt adott neki, a szabadságharc hőséből bankpénztáros lett, ami nagy dolog, jól éltek, a férj mindenféle hangzatos előneveket vett fel.

Csak az a gyerek, az késik. Kádár Rozália nagyon szerette volna megajándékozni az urát, főleg fiúval (a maga példáján okulva), sokáig úgy tudták, nem lesz utánuk senki. De hogy a palicsi híres tó gyógyító ereje vagy valami tündér segített, mindenesetre harmincévesen Kádár Rozália boldogan emelte föl férje felé a kisfiút: Árpádot.

Aki mindenben ellentéte lett szabadságharcos apjának. Érdekelte a matematika, a fizika, tanár akart lenni, pedig azok már akkor sem kerestek jól. A banki pénztáros kénytelen volt beletörődni, hogy fia, ha a számok felett kuslat, nem a hasznot nézi, hanem az összefüggéseket és az elméleteket. Még akkor is morgott, amikor Árpád fiatalon már iskolaigazgató volt Szabadkán, tisztelt, becsült ember. Aki szintén úgy vélte, eljött az idő a családalapításra, és megkérte a városi gyógyszerész lányának a kezét.

Brenner József nem szívelhette leendő nászurát, a nagyszájú, forradalmár bankpénztárost, időnként nagyokat kiabáltak egymás felé vasárnap a szabadkai utcán, a templomból hazafelé menet. Jó vaskosságokat. Most azonban kénytelenek voltak jó képet vágni egymáshoz, hiszen Brenner Eulália gyönyörű lány volt. Szabadka szépe. És a neve is… Eulália...

Brenner Eulália már alig várta, hogy áldott állapotba kerüljön, bizonyos szabadkaiak szerint már az oltár előtt többen voltak, mint ketten. Tény, hogy Szabadka szépe még alig volt tizenkilenc, amikor megszületett a fia. A név választásánál összefeszültek az indulatok. Az apa Istvánt szeretett volna, az anya Józsefet, a nagyapa (Petőfi után) Sándort. Mégis Dezső lett. És hogy mindenki megnyugodjon, kapott egy lánynevet is. Így lett a fiú teljes neve: Kosztolányi Dezső István Izabella. Hogy a római katolikus pap mitől keresztelte lánynak is a fiút – nem tudni...

Leteszi az asztalra első versét:

Egy sír
Oh, mennyi ábránd háborítja
E szép, csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek aztán
Ellenségeink szívünk felé.
Egy szép mosoly, egy kézszorítás
Illatfelhők alatt.
És vége lesz a bús regének –
Egy bús sír, mi abból megmarad.

Költő leszek. Vagy valami. Mondja, és kimegy a szabadkai állomásra. Pöfög a vonat, a sínek nyílegyenesen jelzik az irányt. Párás a reggeli levegő, lecsapódik az acélsínekre.
Kosztolányi Dezső István Izabella sóhajt egy nagyot, majd felszáll a vonatra.
Nyugodt, elszánt. Egy kicsit fél csak a jövőtől. De Palicsnál az is elmúlik. Visszainteget a tó...
(Pozsgai Zsolt)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.