Kincskereső kisködmön, A magyar paraszt, Ének a búzamezőkről
Móra Ferenc
Nemzeti Könyvtár 40.
Könyv
Magyar Közlöny kiadó, 2015
Magyar Közlöny kiadó, 2015
400 oldal, Kemény kötésű fűzött FR4 méret
ISBN 9786155269646
Státusz: Kifogyott
Bolti ár: 2 500 Ft
Megtakarítás: 0%
Online ár: 2 500 Ft
Leírás
„A szeretet az élet”
Mondják, hogy a legnagyobb írói vakmerőség az efféle egyszerű igazságok leírásához kell. Ennél nagyobb manapság tán csak annak bevallásához szükségeltetik, hogy felnőtt olvasóként még mindig könnybe lábad az ember szeme, mire eddig a sorig, a Kincskereső kisködmön zárómondatáig eljut. Márpedig ez velem s a családomban élőkkel többször is előfordult.
Karácsonykor, mikor már gyerekeim betűzgették Móra Ferenc halhatatlanná vált könyvét, édesanyám, a nagymuzsalyi tanárnő jutott eszembe, aki a kötelező olvasmány tanórai előadása közben könnyeivel küszködött boglyasfejű kisiskolásai körében.
Nézem fiaim igyekezetét, a gőzölgő fejeket a sorok fölött, és én is elérzékenyedem. Hazagondolok. Még csak égbelátó sem kell hozzá, hogy gyermeki önmagamat visszaidézzem. Nálunk, Nagymuzsalyban a hegy valóban kinccsel, arannyal van tele, ami sok bajt hozhat még ránk. Most igazán elkelne Móra bölcsessége a sok okoskodó ember között. De jó volna, ha az ukránok is olvasnák Mórát!
Sokan voltak és körülvettek
álmomban engem s kinevettek:
„Hehe, hát ennél van a kincs,
ami nincs!”
József Attilának ez az 1936-ban írott töredéke akkor is eszembe jut, ha Móra Ferenc egyéb írásaira, például az Ének a búzamezőkről című regényre gondolok. „Otthon az én hazámban” – hétszer hangzik el az előhangban ez a mondat. Majd az utóhangban, de ott már kicsit másképp: „Itthon az én hazámban…” Az 1920-as éveknek ez a regényes társadalomrajza énbennem szintén személyes emlékeket ébreszt, hiszen, mint ahogy a főszereplők, Ferenc és Etel, Mátyás és Róza s a többiek életében, ugyanúgy a mi családunk életében is az I. világháború okozott máig kiheverhetetlen megrázkódtatásokat.
Az Erdélyből való kiűzetés egyenesen anyai dédnagyapám halálához vezetett. A harmadára zsugorított kis hazában a regénybeli hazatalálások és újrakezdések – ahogyan a regényben is – emberileg szinte elviselhetetlen tragédiákkal terhelődtek meg. Bevallhatom, hogy engem ez az egyetemi évek alatt olvasott írás indított arra, hogy saját családtörténetemmel, felmenőimmel mélyebben megismerkedjem. S hogy az emlékezés békévé oldódjon, ahhoz Móra írói nagysága is hozzásegített.
Ha mostanában a színházban derűről és reményről beszélek, elsősorban az elbeszélésnek arra a módjára gondolok, amelyet irodalmunkban rajta kívül talán csak Tamási Áron képvisel.
Móra Ferencet a szelídszavú történetmesélők, a gyermekirodalom nagymestereinek sorában tartja számon az időközben nagyon megkopott olvasói emlékezet. Számomra is meglepetés volt tehát, amikor e kötet megjelenése okán kézbe vettem a Magyar paraszt című írást, mely műfaját tekintve egy sajátos vitairat. Ennek alapján azt kell mondanom, hogy elmaradott viszonyaink ostorozásában talán szerzőnk volt a legradikálisabb nemzetféltő szabadgondolkodónk a maga korában.
A Szeged környéki tanyavilág szegényparasztjaitól idézett adomák sokasága máig ható érvénnyel dokumentálja történeti tudatunk siralmas állapotát, és azt is, hogy örökletesen milyen megosztott ez a társadalom, mennyire nincs átjárás a vezetők és a köznép között. De hogy mégis élhetőnek és szerethetőnek tűnik ez a magyar világ, az ebben az esetben is Móra szelíd, bölcs, a paraszti ősöktől örökölt gondolkodásmódjából és írói nyelvének családias hangvételéből, az otthonlevés biztonságából következik.
Hadd ajánljam ezt a kötetet a mai olvasóközönség figyelmébe az Ének a búzamezőkről záró soraival:
- Sok rosszat tett a háború, Mátyás - mondom neki.
- Hát sokat - bólint rá, s rágyújt az összetett tenyere enyhiben.
Nézünk magunk elé szótlanul, aztán megvonja a vállát.
- Ez is elmúlt. Az eke mindönt lefordít.
- Az le - bólintok rá. - Csakhogy azért a fiatalokért mégis kár volt. Még élhettek volna. Arra teremtette őket az Isten.
Az öregember fölrúg a bocskora orrával a homokból egy őskori csigolyát. A reves csont szétporlik a szélben.
- Nézze, maga beszélte a följebbvaló esztendőkben, hogy ez tán királ volt valaha. Mi lött belőle? Mögötte a föld, mert az a leghatalmasabb. Az apámat is mögötte, mög annak az apját is. Engöm is nemsoká mögösz. A föld mindönkit mögöszik, még tán magát is. De új állja helyünköt, és a föld nekik marad.
(Budapest, 2014. december 31.
Vidnyánszky Attila)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.
Mondják, hogy a legnagyobb írói vakmerőség az efféle egyszerű igazságok leírásához kell. Ennél nagyobb manapság tán csak annak bevallásához szükségeltetik, hogy felnőtt olvasóként még mindig könnybe lábad az ember szeme, mire eddig a sorig, a Kincskereső kisködmön zárómondatáig eljut. Márpedig ez velem s a családomban élőkkel többször is előfordult.
Karácsonykor, mikor már gyerekeim betűzgették Móra Ferenc halhatatlanná vált könyvét, édesanyám, a nagymuzsalyi tanárnő jutott eszembe, aki a kötelező olvasmány tanórai előadása közben könnyeivel küszködött boglyasfejű kisiskolásai körében.
Nézem fiaim igyekezetét, a gőzölgő fejeket a sorok fölött, és én is elérzékenyedem. Hazagondolok. Még csak égbelátó sem kell hozzá, hogy gyermeki önmagamat visszaidézzem. Nálunk, Nagymuzsalyban a hegy valóban kinccsel, arannyal van tele, ami sok bajt hozhat még ránk. Most igazán elkelne Móra bölcsessége a sok okoskodó ember között. De jó volna, ha az ukránok is olvasnák Mórát!
Sokan voltak és körülvettek
álmomban engem s kinevettek:
„Hehe, hát ennél van a kincs,
ami nincs!”
József Attilának ez az 1936-ban írott töredéke akkor is eszembe jut, ha Móra Ferenc egyéb írásaira, például az Ének a búzamezőkről című regényre gondolok. „Otthon az én hazámban” – hétszer hangzik el az előhangban ez a mondat. Majd az utóhangban, de ott már kicsit másképp: „Itthon az én hazámban…” Az 1920-as éveknek ez a regényes társadalomrajza énbennem szintén személyes emlékeket ébreszt, hiszen, mint ahogy a főszereplők, Ferenc és Etel, Mátyás és Róza s a többiek életében, ugyanúgy a mi családunk életében is az I. világháború okozott máig kiheverhetetlen megrázkódtatásokat.
Az Erdélyből való kiűzetés egyenesen anyai dédnagyapám halálához vezetett. A harmadára zsugorított kis hazában a regénybeli hazatalálások és újrakezdések – ahogyan a regényben is – emberileg szinte elviselhetetlen tragédiákkal terhelődtek meg. Bevallhatom, hogy engem ez az egyetemi évek alatt olvasott írás indított arra, hogy saját családtörténetemmel, felmenőimmel mélyebben megismerkedjem. S hogy az emlékezés békévé oldódjon, ahhoz Móra írói nagysága is hozzásegített.
Ha mostanában a színházban derűről és reményről beszélek, elsősorban az elbeszélésnek arra a módjára gondolok, amelyet irodalmunkban rajta kívül talán csak Tamási Áron képvisel.
Móra Ferencet a szelídszavú történetmesélők, a gyermekirodalom nagymestereinek sorában tartja számon az időközben nagyon megkopott olvasói emlékezet. Számomra is meglepetés volt tehát, amikor e kötet megjelenése okán kézbe vettem a Magyar paraszt című írást, mely műfaját tekintve egy sajátos vitairat. Ennek alapján azt kell mondanom, hogy elmaradott viszonyaink ostorozásában talán szerzőnk volt a legradikálisabb nemzetféltő szabadgondolkodónk a maga korában.
A Szeged környéki tanyavilág szegényparasztjaitól idézett adomák sokasága máig ható érvénnyel dokumentálja történeti tudatunk siralmas állapotát, és azt is, hogy örökletesen milyen megosztott ez a társadalom, mennyire nincs átjárás a vezetők és a köznép között. De hogy mégis élhetőnek és szerethetőnek tűnik ez a magyar világ, az ebben az esetben is Móra szelíd, bölcs, a paraszti ősöktől örökölt gondolkodásmódjából és írói nyelvének családias hangvételéből, az otthonlevés biztonságából következik.
Hadd ajánljam ezt a kötetet a mai olvasóközönség figyelmébe az Ének a búzamezőkről záró soraival:
- Sok rosszat tett a háború, Mátyás - mondom neki.
- Hát sokat - bólint rá, s rágyújt az összetett tenyere enyhiben.
Nézünk magunk elé szótlanul, aztán megvonja a vállát.
- Ez is elmúlt. Az eke mindönt lefordít.
- Az le - bólintok rá. - Csakhogy azért a fiatalokért mégis kár volt. Még élhettek volna. Arra teremtette őket az Isten.
Az öregember fölrúg a bocskora orrával a homokból egy őskori csigolyát. A reves csont szétporlik a szélben.
- Nézze, maga beszélte a följebbvaló esztendőkben, hogy ez tán királ volt valaha. Mi lött belőle? Mögötte a föld, mert az a leghatalmasabb. Az apámat is mögötte, mög annak az apját is. Engöm is nemsoká mögösz. A föld mindönkit mögöszik, még tán magát is. De új állja helyünköt, és a föld nekik marad.
(Budapest, 2014. december 31.
Vidnyánszky Attila)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.