Válogatott művek
Schwajda György
Nemzeti Könyvtár 52.
Könyv
Magyar Közlöny kiadó, 2016
Magyar Közlöny kiadó, 2016
424 oldal, Kemény kötésű fűzött FR4 méret
ISBN 9786155269769
Státusz: Kifogyott
Bolti ár: 2 500 Ft
Megtakarítás: 0%
Online ár: 2 500 Ft
Leírás
Na, majd most…
Az egyik apám első drámája, a Bohóc, amellyel sikerült rögtön drámapályázatot nyernie, és utána megvalósítania a „magyar álmot” – tűzoltókészülék-ellenőrből egyszerre író, dramaturg és színházi ember lenni. Belül valahol azonban megmaradt kisembernek, ahogy a hősei is. Nála senki se keressen gáncs nélküli lovagokat és hősszerelmeseket – gyarló, nyomorult, a rohanó világgal lépést tartani alig tudó, kiszolgáltatott emberekről szólnak a művek. És női sorsokról. Mert gondolhatjuk, hogy a Csoda Vencele éli át a tragédiát, a valódi dráma azonban Veronikáé. Aki ébren próbál maradni a rémálomban, aki kétségbeesve igyekszik megkapaszkodni a valóság egy aprócska morzsájában. Vagy a Szent Család Anyája, aki szívszorító, ugyanakkor gusztustalan módon machinálva akar szeretetet kicsikarni azokból, akik körülötte élnek.
Sőt, ott van az 1992-ben bemutatott Száz év magány, Gabriel Garcia Marquez fantasztikus könyvének színpadi adaptációja – Ursula története családról, életről és halálról. Világsiker lett, köszönhetően a fantasztikus Törőcsik Marinak, Garas Dezsőnek, Kézdy Györgynek, Taub János rendezőnek és a Szolnoki Szigligeti Színház csapatának. És helyet kapott ebben a csonka válogatásban az utolsó önálló műve is, a Miatyánk – egy furcsa életkeresés, helykeresés története.
1997-ben, amikor az írásról kérdezték, ezt mondta a Népszabadságnak:
„Van számítógépem, de nem használom, inkább írógéppel írok. Általában akkor, amikor kell, amikor szorít a határidő. Olyankor aztán leülök, és amíg tudom, csinálom. Ha bármi megzavar, abbahagyom, nem dolgozom tovább. Ezért aztán nem veszek föl telefont.
Sokáig csak fejben forgatom a történetet, aztán amikor nekilátok, a harmadik lesz az, amit másoknak is megmutatok. Az elsőt mindenképpen eldobom. De még így is, amikor meglátom nyomtatásban, megbánom, hogy kiadtam a kezemből.
Van egy pillanat, amit Örkény remekül megírt: a nagy drámaíró befejezi a drámáját, feláll az asztaltól és odaszól a feleségének: most megyek, és járok egyet a vízen.
Amikor az ember egy darabbal elkészül, úgy érzi, csodákra képes. Később derül ki, hogy jobb, ha nem megy ki a vízre, mert bele fog fulladni…”
Persze nem csak írt – épített is. Akik Szolnokon vagy a fővárosban járnak, láthatják hatalmas emlékműveit, az általa kikövetelt, kijárt és atyai gondoskodással felépített színházakat. Sokan nem szerették őt, és sokan imádták, mentek vele tűzön-vízen át. Vagy az egyik, vagy a másik. Csak úgy lenni vele, menni mellette nem lehetett. És hogy mit gondolnak róla, akik vele, mellette dolgoztak, arról álljon itt egy szubjektív válogatás:
Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze:
„A Garas rendezte a Csodát a József Attila Színházban. Én ugyan nem szoktam magamról mondani, hogy valamiben jó voltam, de azt hiszem, nagyon jó Bíborka voltam. De mindegy… Az egyik nap jön a Dezső, hogy ma jön a Schwajda, és megnézi a próbát. Megérkezik, megyek feléje, mondom neki, jó napot én a Törőcsik Mari vagyok… Erre annyit mond: Schwajda. Nem azt mondom, hogy el kéne ájulni tőlem, na de azért… Schwajda… ennyit mondott. Megyek a Garashoz, mondom neki, te, ez a barátod, ez hülye? Erre azt mondja a Dezső, nem, csak nem akarta, hogy azt higgyék, hogy valami előnyt szeretne. A Schwajda akkor pályázott ugyanis a József Attila Színház igazgatói székére, én meg benne voltam a fővárosi bírálóbizottságban. Ennyire vigyázott. Ilyen volt…”
Román Sándor, koreográfus:
„Az ő színháza időben és térben olyan sebességre kapcsolta az embert fizikailag és szellemileg, hogy felül tudja múlni önmagát. Úgy gondolom, Schwajda színháza akkor valójában a nemzeti színház volt, hiába volt Szolnokon. A nemzet nagyjai játszottak ott, Tolnai Klári, Kállai Feri bácsi, Sinkovits Imre, Agárdi Gabi bácsi, Törőcsik Mari, Kutyu bácsi, Iglódi István, Hernádi Juci és még nagyon sokan, ott volt a színházi elit és a friss rendezők is, mindenki ott volt Szolnokon. Olyan emberek, akik nem színházi intrikákat gyártottak, hanem megoldásokat. Schwajda és köre teljesen alárendelte magát annak a művészi világnak, amiben ő hitt: szakmai alapon működtek, amihez képest mindegy volt, hogy ki mit gondol róluk. Azt hiszem, ezért is ő volt az, aki fel tudta építeni a Nemzeti Színházat: mert kizárólag szakmai-művészeti alapon dolgozott, ezért mindenki felnézett rá. Schwajda Gyuri strukturálisan és művészileg is megelőzte a korát. Mi is, akik vele dolgoztunk, mi is mindig csak később jöttünk rá, hogy mit miért csinált. Aki viszont megbízott benne, az a Gyuri instrukciója alapján oda ért, ahova talán egyedül soha nem tudott volna.”
Lakos Anna, műfordító:
„A Himnusz franciaországi sikere után a kiadó is, rendezők is érdeklődtek, hogy mit írt még Schwajda. Michel Dydym rendező a Himnusz elolvasása és a Csoda szinopszisa alapján választotta ki a művet felolvasásra, ami rendkívül sikeres volt. A közönség végignevette az előadást, semmi problémát nem jelentett az 1978-ban írt darab magyar vonatkozásainak megértése - vették a lapot. Dydym a siker láttán elhatározta, hogy bemutatja a Csodát. Erre hosszas előkészületre volt szükség, hiszen az egészen más struktúrában működő francia színházakban szinte csak koprodukcióban jöhet létre az előadás. A Colline színház a sajtódossziéjában megjelentetett egy interjút, amit Dydym készített Schwajdával. A drámaíró vissza-visszakérdezett és aziránt érdeklődött, hogy miért éppen az ő darabjára esett a rendező választása. A válaszból az derül ki, hogy egy állam működésének abszurditása, a bürokrácia rettenetes működése nem egyedül magyar sajátosság. Ráadásul számára ez egyfajta Svejk-történet, amelyben azzal, hogy a főszereplő a végsőkig elfogadja a rendszer működését, mindent eszerint tesz, végül minden tragédiába torkollik. Dydym a darab olvasásakor azt fogalmazta meg magának, hogy a túlságosan végletes rend rendetlenséget provokál.”
Siklós Mária, építész, a Nemzeti Színház tervezője:
„Szolnokon, 1988-ban találkoztunk először. Nekem úgy tűnt, hogy zavarban volt. Elhatározta a színház felújítását, és emiatt megtudakolta elérhetőségemet az Operaházon keresztül, keresve a rekonstrukció vezető tervezőjét. Majdhogynem bocsánatot kért, hogy az Opera rekonstrukció után lenne e kedvem a színházával foglalkozni. Én olyan voltam amilyen, de a lényeg, hogy a témában a legjobbat kereste és azt őszintén tisztelte. Ezt meghatónak találtam. Pár perc után tudtam, tudtuk, hogy fogunk együtt dolgozni. Ezt később egyszer meg is említette. Fukar volt az elismerésben, illetve ezt közvetve mívelte. Legalábbis velem szemben. Mindig az volt a dilemmám, hogy nem tudom, mi a véleménye: mi tetszik és mi nem? Mikor egyszer ezt a szemére is vetettem, elgondolkodott egy kicsit és annyit felelt, hogy: tényleg.
Ezzel szemben újabb és újabb megbízásai kétségeimet mindig helyre billentették. Persze mindkettőnknél a mondott szónak akkora értéke volt, mintha kőbe vésték volna. Így történt ez a kaposvári színháznál is, ahol a folyamatban levő építési engedélyezési tervek konzultációs munkájára kért fel. A munka elkészült, de a szerződés még váratott magára. Úgy két héttel azelőtt, hogy súlyosabb állapotba került, felhívott telefonon. Szokása szerint köszönés helyett most is csak annyit mondott: Schwajda. Aztán poénkodott kettős látásán, és mintegy mellékesen megemlítette, hogy kórházba is kell mennie. És kért, méltóztassak a megbízásom elkészítéséhez az adatokat megadni. Ráér az addig, míg visszajön a kórházból - mondtam. Nem ért rá. Mint utóbb megtudtam, a papírmunka aláírása az utolsó pillanatokban történt meg.”
Azt nem állítom, hogy aki elolvassa ezt a hét művet, az megtudja, ki volt Schwajda György. Mi, akik körülötte voltunk, sem tudjuk igazán. De aki átlapozza a könyvet, láthatja, hogy milyen szomorúan és tragikusan egyforma a világ, hogy hogyan ismétlik egymást sorsok, évtizedek és hogyan toporgunk egy helyben.
És ha már szó volt a Száz év magány sikeréről – ennek az előadásnak a képe látható egyébként a címlapon – akkor egy rövid idézetet, az előadás utolsó három mondatát, engedjenek meg a darabból.
Buendia: Milyen nap van, ma, Ursula?
Ursula: Virágvasárnap.
Buendia: Nem. Hétfő van… még mindig hétfő.
Schwajda György 2010. április 19-én halt meg.
Hétfő volt.
(Schwajda Gergő)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.
Az egyik apám első drámája, a Bohóc, amellyel sikerült rögtön drámapályázatot nyernie, és utána megvalósítania a „magyar álmot” – tűzoltókészülék-ellenőrből egyszerre író, dramaturg és színházi ember lenni. Belül valahol azonban megmaradt kisembernek, ahogy a hősei is. Nála senki se keressen gáncs nélküli lovagokat és hősszerelmeseket – gyarló, nyomorult, a rohanó világgal lépést tartani alig tudó, kiszolgáltatott emberekről szólnak a művek. És női sorsokról. Mert gondolhatjuk, hogy a Csoda Vencele éli át a tragédiát, a valódi dráma azonban Veronikáé. Aki ébren próbál maradni a rémálomban, aki kétségbeesve igyekszik megkapaszkodni a valóság egy aprócska morzsájában. Vagy a Szent Család Anyája, aki szívszorító, ugyanakkor gusztustalan módon machinálva akar szeretetet kicsikarni azokból, akik körülötte élnek.
Sőt, ott van az 1992-ben bemutatott Száz év magány, Gabriel Garcia Marquez fantasztikus könyvének színpadi adaptációja – Ursula története családról, életről és halálról. Világsiker lett, köszönhetően a fantasztikus Törőcsik Marinak, Garas Dezsőnek, Kézdy Györgynek, Taub János rendezőnek és a Szolnoki Szigligeti Színház csapatának. És helyet kapott ebben a csonka válogatásban az utolsó önálló műve is, a Miatyánk – egy furcsa életkeresés, helykeresés története.
1997-ben, amikor az írásról kérdezték, ezt mondta a Népszabadságnak:
„Van számítógépem, de nem használom, inkább írógéppel írok. Általában akkor, amikor kell, amikor szorít a határidő. Olyankor aztán leülök, és amíg tudom, csinálom. Ha bármi megzavar, abbahagyom, nem dolgozom tovább. Ezért aztán nem veszek föl telefont.
Sokáig csak fejben forgatom a történetet, aztán amikor nekilátok, a harmadik lesz az, amit másoknak is megmutatok. Az elsőt mindenképpen eldobom. De még így is, amikor meglátom nyomtatásban, megbánom, hogy kiadtam a kezemből.
Van egy pillanat, amit Örkény remekül megírt: a nagy drámaíró befejezi a drámáját, feláll az asztaltól és odaszól a feleségének: most megyek, és járok egyet a vízen.
Amikor az ember egy darabbal elkészül, úgy érzi, csodákra képes. Később derül ki, hogy jobb, ha nem megy ki a vízre, mert bele fog fulladni…”
Persze nem csak írt – épített is. Akik Szolnokon vagy a fővárosban járnak, láthatják hatalmas emlékműveit, az általa kikövetelt, kijárt és atyai gondoskodással felépített színházakat. Sokan nem szerették őt, és sokan imádták, mentek vele tűzön-vízen át. Vagy az egyik, vagy a másik. Csak úgy lenni vele, menni mellette nem lehetett. És hogy mit gondolnak róla, akik vele, mellette dolgoztak, arról álljon itt egy szubjektív válogatás:
Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze:
„A Garas rendezte a Csodát a József Attila Színházban. Én ugyan nem szoktam magamról mondani, hogy valamiben jó voltam, de azt hiszem, nagyon jó Bíborka voltam. De mindegy… Az egyik nap jön a Dezső, hogy ma jön a Schwajda, és megnézi a próbát. Megérkezik, megyek feléje, mondom neki, jó napot én a Törőcsik Mari vagyok… Erre annyit mond: Schwajda. Nem azt mondom, hogy el kéne ájulni tőlem, na de azért… Schwajda… ennyit mondott. Megyek a Garashoz, mondom neki, te, ez a barátod, ez hülye? Erre azt mondja a Dezső, nem, csak nem akarta, hogy azt higgyék, hogy valami előnyt szeretne. A Schwajda akkor pályázott ugyanis a József Attila Színház igazgatói székére, én meg benne voltam a fővárosi bírálóbizottságban. Ennyire vigyázott. Ilyen volt…”
Román Sándor, koreográfus:
„Az ő színháza időben és térben olyan sebességre kapcsolta az embert fizikailag és szellemileg, hogy felül tudja múlni önmagát. Úgy gondolom, Schwajda színháza akkor valójában a nemzeti színház volt, hiába volt Szolnokon. A nemzet nagyjai játszottak ott, Tolnai Klári, Kállai Feri bácsi, Sinkovits Imre, Agárdi Gabi bácsi, Törőcsik Mari, Kutyu bácsi, Iglódi István, Hernádi Juci és még nagyon sokan, ott volt a színházi elit és a friss rendezők is, mindenki ott volt Szolnokon. Olyan emberek, akik nem színházi intrikákat gyártottak, hanem megoldásokat. Schwajda és köre teljesen alárendelte magát annak a művészi világnak, amiben ő hitt: szakmai alapon működtek, amihez képest mindegy volt, hogy ki mit gondol róluk. Azt hiszem, ezért is ő volt az, aki fel tudta építeni a Nemzeti Színházat: mert kizárólag szakmai-művészeti alapon dolgozott, ezért mindenki felnézett rá. Schwajda Gyuri strukturálisan és művészileg is megelőzte a korát. Mi is, akik vele dolgoztunk, mi is mindig csak később jöttünk rá, hogy mit miért csinált. Aki viszont megbízott benne, az a Gyuri instrukciója alapján oda ért, ahova talán egyedül soha nem tudott volna.”
Lakos Anna, műfordító:
„A Himnusz franciaországi sikere után a kiadó is, rendezők is érdeklődtek, hogy mit írt még Schwajda. Michel Dydym rendező a Himnusz elolvasása és a Csoda szinopszisa alapján választotta ki a művet felolvasásra, ami rendkívül sikeres volt. A közönség végignevette az előadást, semmi problémát nem jelentett az 1978-ban írt darab magyar vonatkozásainak megértése - vették a lapot. Dydym a siker láttán elhatározta, hogy bemutatja a Csodát. Erre hosszas előkészületre volt szükség, hiszen az egészen más struktúrában működő francia színházakban szinte csak koprodukcióban jöhet létre az előadás. A Colline színház a sajtódossziéjában megjelentetett egy interjút, amit Dydym készített Schwajdával. A drámaíró vissza-visszakérdezett és aziránt érdeklődött, hogy miért éppen az ő darabjára esett a rendező választása. A válaszból az derül ki, hogy egy állam működésének abszurditása, a bürokrácia rettenetes működése nem egyedül magyar sajátosság. Ráadásul számára ez egyfajta Svejk-történet, amelyben azzal, hogy a főszereplő a végsőkig elfogadja a rendszer működését, mindent eszerint tesz, végül minden tragédiába torkollik. Dydym a darab olvasásakor azt fogalmazta meg magának, hogy a túlságosan végletes rend rendetlenséget provokál.”
Siklós Mária, építész, a Nemzeti Színház tervezője:
„Szolnokon, 1988-ban találkoztunk először. Nekem úgy tűnt, hogy zavarban volt. Elhatározta a színház felújítását, és emiatt megtudakolta elérhetőségemet az Operaházon keresztül, keresve a rekonstrukció vezető tervezőjét. Majdhogynem bocsánatot kért, hogy az Opera rekonstrukció után lenne e kedvem a színházával foglalkozni. Én olyan voltam amilyen, de a lényeg, hogy a témában a legjobbat kereste és azt őszintén tisztelte. Ezt meghatónak találtam. Pár perc után tudtam, tudtuk, hogy fogunk együtt dolgozni. Ezt később egyszer meg is említette. Fukar volt az elismerésben, illetve ezt közvetve mívelte. Legalábbis velem szemben. Mindig az volt a dilemmám, hogy nem tudom, mi a véleménye: mi tetszik és mi nem? Mikor egyszer ezt a szemére is vetettem, elgondolkodott egy kicsit és annyit felelt, hogy: tényleg.
Ezzel szemben újabb és újabb megbízásai kétségeimet mindig helyre billentették. Persze mindkettőnknél a mondott szónak akkora értéke volt, mintha kőbe vésték volna. Így történt ez a kaposvári színháznál is, ahol a folyamatban levő építési engedélyezési tervek konzultációs munkájára kért fel. A munka elkészült, de a szerződés még váratott magára. Úgy két héttel azelőtt, hogy súlyosabb állapotba került, felhívott telefonon. Szokása szerint köszönés helyett most is csak annyit mondott: Schwajda. Aztán poénkodott kettős látásán, és mintegy mellékesen megemlítette, hogy kórházba is kell mennie. És kért, méltóztassak a megbízásom elkészítéséhez az adatokat megadni. Ráér az addig, míg visszajön a kórházból - mondtam. Nem ért rá. Mint utóbb megtudtam, a papírmunka aláírása az utolsó pillanatokban történt meg.”
Azt nem állítom, hogy aki elolvassa ezt a hét művet, az megtudja, ki volt Schwajda György. Mi, akik körülötte voltunk, sem tudjuk igazán. De aki átlapozza a könyvet, láthatja, hogy milyen szomorúan és tragikusan egyforma a világ, hogy hogyan ismétlik egymást sorsok, évtizedek és hogyan toporgunk egy helyben.
És ha már szó volt a Száz év magány sikeréről – ennek az előadásnak a képe látható egyébként a címlapon – akkor egy rövid idézetet, az előadás utolsó három mondatát, engedjenek meg a darabból.
Buendia: Milyen nap van, ma, Ursula?
Ursula: Virágvasárnap.
Buendia: Nem. Hétfő van… még mindig hétfő.
Schwajda György 2010. április 19-én halt meg.
Hétfő volt.
(Schwajda Gergő)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.