Ahogy elkezdődött

„Csöndlegyen úr.” Ez az abesszín név ragadt rá gróf Széchenyi Zsigmondra, amikor szerte a világon már ismerték a műveit, a szafarikon várták a felbukkanását, amikor csodálták a vadászművészetét. Mert a vadászat sporttá, és egyesek szerint művészetté vált a tizenkilencedik század utolsó éveitől a második világháborúig.

Gróf Széchenyi Zsigmond nem tett mást, mint megvalósította gyermekkori álmát. Volt honnan példát vennie, a családban sok megszállott vadász volt, bár a felmenők vadásznaplói még nem bírtak irodalmi értékekkel. Mert mi egy vadásznapló? Hivatalos feljegyzés az elejtett vadak számáról, méretéről, a trófeák hitelesítésére szolgál, igazolásra, ellenőrzésre.

Amikor azonban az afrikai gyarmati rendszer kezdett felbomlani, és a részben függetlenné vált országok egyre nagyobb üzletet láttak a szabályozott vadászat megteremtésében, ehhez a sporthoz /vagy művészethez/ már elengedhetetlen volt az erkölcsi kódex kidolgozása, a szabályok lefektetése.

Egyenruhákat terveztek, a vadászruhákon már jelzések mutatták viselőjük „rangját” ebben a sportban, kiváltságok, kedvezmények jelentek meg. Az afrikai, indiai, és egyéb vadászterületeken megindult a vasúti közlekedés, a lassú karavánutak helyett egyszerűbb és gyorsabb volt eljutni azokra a területekre, ahol a vadállomány hatalmas számban és szabadon élt.

Vízum nincs, határellenőrzés semmi – a vadászszenvedélynek csak az anyagi lehetőségek szabtak határt.

Gróf Széchényi Zsigmondot az édesapja korán megtanította a vadászat alaptörvényeire, a vad tiszteletére. Jellemző, hogy nagykorúságáig kizárólag apróvadra lőhetett, csak tizennyolc éves kora után ejthette el az első szarvasbikát.

Kedvet csináltak a távoli, egzotikus vadászathoz a XX. század elején megjelent angol és német vadászkönyvek, amelyek lassan felváltották az útleírásokat. Pontosan megadták, hogy hol, mire érdemes vadászni. A nemzetközi társaságok jegyezni kezdték az egyéni teljesítményeket az elejtett vadak számában, minőségében. Tudni lehetett a legjobb útvonalakat, vadászati naptárak készültek. Vagyis a vadászat az ad hoc tevékenység helyett tudatos sporttá változott.

Aki megengedhette magának, az élt a lehetőséggel. Ahogy gróf Széchényi Zsigmond is. Csakhogy – szerencsénkre – ő örökölte Széchényi Viktornak, azaz édesapjának írói vénáját, és a vadásznaplót kiteljesítette az élmények irodalmi igényű leírásával. Az olvasóra nem csupán a vadászszenvedély ragad át, hanem ami ennél fontosabb: megismeri azt a tájegységet, annak kultúráját, népeit, ahol az író trófeákat gyűjt. És az olvasóközönség hamar rákapott erre az új műfajra.

Gróf Széchényi Zsigmond vadászkönyvei – nem tévedés - milliós példányszámban keltek el. A gyermekkori álmát beteljesítő gróf így nem egyedül utazott a vadregényes tájakra – milliók követték utólag. Olyanok is, akik amúgy viszolyogtak magától a vadászattól – de az érzékletes és magával ragadó útleírások, a rácsodálkozások az ismeretlen, egzotikus vidékekre őket is érdekelte. Hiszen egy orrszarvú elejtése akkor még igazi férfimunka volt. Oda jutni könnyebb lett, de a vad becserkészése, a veszély még valódi.

Ezek még nem anyagi alapon szervezett szafarik, ahol díszvadászok felhajtott, eleve halálra ítélt példányokra lőnek. Egy vadelefánt agyarának megszerzése valódi veszélyekkel járt, hiszen az igazi vadász nem a vízhordó elefántokra lő. Ellenfelet keres, olyat, amely méltó a harcra.

Míg gróf Széchényi Zsigmond Afrikát, Indiát, Alaszkát járta, itthon is felfejlődött a vadászat. A két világháború között soha nem látott méretekben szaporodott az apróvad, a vadászati kultúra soha nem látott magaslatra emelkedett. Készülődhettek hát a gróf követői itthon. Követték is sokan a külföldi utakra – de olyan élvezetes, irodalmi szintű leírásokat, mint amilyeneket Széchényi Zsigmond alkotott, senki nem tudott produkálni. És a világhírű fotográfiák! A gróf a békés mufflon mellett, vagy a bhadravati óriástigris prédája felett bejárták a világsajtót. És akkor még nem is beszéltünk olyan, számunkra ismeretlen állatokról, mint például a „pávátgázoló peshri”, vagy a „maszáj elmorán”.

Gróf Széchenyi Zsigmond 1927-től évente útra kelt a világ legtávolabbi részeire, hogy felhajtson egy hozzá méltó trófeát, és azt budapesti gyűjteményében elhelyezhesse. Közben írta a könyveket, amelyek először szerény szabadkozásokkal indulnak: „Hogy merem venni a bátorságot, hogy irodalomnak nevezzem leírásaimat?”, aztán ifjúkorban megszerzett műveltsége, íráskészsége feledteti vele az aggodalmait. Egy-egy fárasztó vadászat, egy-egy elejtett világpéldány után már a büszkeség vezeti a tollát, az a szándék, hogy megossza a világgal nem csupán a saját dicsőségét, hanem mindazt, amit útjai során tapasztalt és látott.

Közben más vadászok számára is hasznos írásműveket állít össze, leírja, hogyan, miféle módon lehet hajójáratokkal a különböző helyekre biztonságosan eljutni.

Budán, a Svábhegy oldalában nagy palotát épített, ide hordta a felbecsülhetetlen értékű trófeáit. A második világháború előtti „legjobb” évében /1939/ rekordot döntött. Egyetlen hét alatt 2645 nyulat, fácánt és foglyot ejtett. 1942-ben Erdélyben medvék után eredt nem kevés sikerrel.

Aztán jött a háború, a bujkálás. Szülei Úri utcai pincéjében húzta meg magát, és aggódott a gyűjteményéért, sajnos nem alaptalanul. A svábhegyi ház leégett, elpusztult az évtizedek alatt összehordott gyűjtemény. A háború rövid idő alatt nincstelenné tette, meghalt szeretett édesapja, a vidéki birtokokat államosították, és gróf Széchenyi Zsigmond, a világ egyik legismertebb vadásza, a királytigrisek rettegett ellenfele mehetett segédmunkásnak az Állami Erdőgazdasági Üzembe, majd pedig raktárosnak a Mezőgazdasági Múzeumba. És a sorstársak ismert útja: az Andrássy út 60, a hortobágyi kitelepítés, internálás, toloncház. A pampák ura látszólag megszelídítve az állampárt börtöneiben. Aztán a keszthelyi könyvtárban dolgozott, ahová egy györöki albérleti szobácskából járt be.

Ám annak, akinek gyermekkori álma, a mesék birodalma indítja be életét – az álom, a mese még megjelenhet, nem hagyja cserben. 1957-ben egy magas rangú elvtárs, ki tudja miféle indíttatásból behívatja a keszthelyi könyvtárost, és megkérdezi: van-e kedve ismét Afrikába utazni. A „már nem gróf” Széchenyi Zsigmond azt hiszi, álmodik. Pedig nem.

Műveit ismét kiadják, megnyílik előtte a világ. És most megint „mások helyett” utazik. A hatvanas években nagyon kevés embernek adatott meg, hogy legalább a jugoszláv tengerpartig eljusson... A Természettudományi Múzeum megbízásából fél évre Kenyába utazhatott, ezúttal második felesége is elkísérte, hogy a gyűjtemény számára értékes trófeákat szerezzen be. Erről az útról szól a „Denaturált Afrika” című kötete, immár színes fényképekkel és ábrákkal. Egészsége azonban megrendült, és viszonylag korán, 1967-ben, 69 éves korában elhunyt.

Művei azonban túlélték őt, számtalan kiadásban láttak napvilágot. Bizonyítva, hogy a gyermekkor álmai is valóra válhatnak, de csak akkor, ha életünk végéig elkísér bennünket a gyermekkori akarat, kitartás és a gyermeki rácsodálkozás a beteljesülésre: gróf Széchenyi Zsigmond esetében az, hogy művei nem maradtak vadászemlékek, hanem rendkívül egyedi és utánozhatatlan irodalmi értékekké váltak...
(Pozsgai Zsolt)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.