A magyarok eredete, őshazája és vándorlása
Thury József
Könyv
Históriaantik Könyvkiadó kiadó, 2012
Históriaantik Könyvkiadó kiadó, 2012
84 oldal, Kemény kötésű ragasztott A5 méret
Státusz: Kifogyott
Bolti ár: 2 800 Ft
Megtakarítás: 0%
Online ár: 2 800 Ft
Leírás
Századok - 1896
*
Thury József (Makád, 1861. december 25. – Szabadka, 1906. május 22.) magyar nyelvész, turkológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
Középiskolai tanulmányait Kunszentmiklóson és a budapesti református főgimnáziumban végezte. A budapesti egyetemen szaktárgyai mellett a finnugor, tatár, török, mongol és perzsa nyelveket és irodalmat tanulta, de a keleti történetírók és utazók munkáit is tanulmányozta. Ez idő alatt egy török nyelvészeti dolgozatával (Az ujgur, csagatáj és oszmán-török dialektusok egyezései és eltérései) egyetemi pályadíjat nyert. 1884-ben bölcsészdoktori és magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. A török nyelv tanára négy évig volt...
1884 nyarán állami ösztöndíjjal Isztambulban és Kis-Ázsiában járt tanulmányúton. A következő év nyarát a Nógrád vármegyei palócok között töltötte, s a palóc népet és nyelvet tanulmányozta. 1887-től a nagykőrösi református főgimnázium, 1888-tól a kiskunhalasi gimnázium magyar-latin szakos tanára, nagyon jó kapcsolatban volt Szilády Áronnal...
Vámbéry Ármin biztatására nemcsak törökül, hanem arabul és perzsául is megtanult, s a nyugati és a bizánci források mellett az akkor hozzáférhető arab, perzsa és kínai kútfőket is behatóan tanulmányozta. A magyarok ősőshazája – állította Kuun Gézához hasonlóan –, „akiket a történelem mindig a török népcsalád egyik tagjának ismert”, feltehetően a Szaján-hegységtől is keletre, az Orkhon, a Tula és a Szelenga folyók mentén, a Bajkál-tótól délre terült el, ahol az ujguroknak, uguroknak és iguroknak is nevezett több más török törzzsel éltek együtt. Közülük vált ki tíz törzs (on-ujgur/on-ugur), amelyek az 1. század végén az Irtis felső folyása és a Balkas-tó közötti pusztákra, a mai Kirgíziába, onnan pedig a 4. században az Urál hegység és a Kaspi-tenger közötti sztyeppe-övezetbe, a Volga- és az Urál folyók mellé vándoroltak.
Ezt az Európa keleti határaihoz érkező népcsoportot a kínaiak hungnu/hunnu/hiun, a perzsák hunu, a hinduk húna, míg az európai írók az 5. századik khun, hunn, hun, unn névvel illették. Ők maguk – vélelmezte Thury – azonban ugurnak/ujgurnak vagy onogur/unugurnak hívták magukat, s az 5. századtól így azonosították őket a bizánciak, köztük Priszkosz rétor is. Ebből és más névelőfordulásokból Thury arra következtetett, hogy az ősmagyarok (hunugurok/unugurok) a hunokkal és az avarokkal együtt az ujgurok közül kivált onogurok egyik ágát alkották. Így tehát „a magyarok rokonsága, a legrégibb időkben pedig azonossága a hunokkal” nem mese, hanem „olyan történeti tény, melynél szebben és kézzelfoghatóbban semmit sem lehet bebizonyítani a történelemben”.
Vámbéryhez, Kuunhoz és Marczalihoz hasonlóan Thury is feltételezte, hogy az onogur-magyarok ebben a térségben találkoztak a vogulok és az osztjákok őseivel, akik egy részével – noha a történetírás erről nem tud – össze is vegyültek. Az 5. század közepén ez a keverék nép vonult a Kubán folyó vidékére, a Maeotistól keletre és a Kaukázustól északra. Ezen a vidéken jött létre a 6. század második és a 7. század első felében a második hun birodalom, amelybe – vélte – az etnikailag rokon bolgár-török népek és a magyarok is beletartoztak. Így érthető, hogy Theophanes bizánci történetíró szerint a Gordasz hun király ellen lázadó testvért Muag(y)ernek hívták, akinek az emléke a magyar krónikákban Magor/Mogor néven maradt fenn. Dula alán fejedelem, akit a források Dulo néven említenek, ugyancsak történeti személy volt...
A magyarok „harmadik hazájának” az a föld tekinthető, amelyet egyes latin írók Onogorianak, Konstantin császár pedig Lebédiának nevezett. A magyarok itt – „biztos tudomás szerint” – három részre szakadtak. Egyik részük északra vándorolt a Káma folyó és az Urál hegység mellé, a másik részük visszahúzódott kelet felé a Kaukázusba, s csak a harmadik rész vándorolt tovább nyugatra, előbb Etelközbe, majd onnan Pannóniába. „A két elmaradt rész aztán idő múltával egészen mássá lett külön-külön, mint amik mi vagyunk a mai hazánkban...”
(Thury, 1896)
*
„A Magyarok Eredete, Őshazája és Vándorlása” című eme kiadványt az először 1896-ban kiadott értekezések, az őstörténet iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk.
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.
*
Thury József (Makád, 1861. december 25. – Szabadka, 1906. május 22.) magyar nyelvész, turkológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
Középiskolai tanulmányait Kunszentmiklóson és a budapesti református főgimnáziumban végezte. A budapesti egyetemen szaktárgyai mellett a finnugor, tatár, török, mongol és perzsa nyelveket és irodalmat tanulta, de a keleti történetírók és utazók munkáit is tanulmányozta. Ez idő alatt egy török nyelvészeti dolgozatával (Az ujgur, csagatáj és oszmán-török dialektusok egyezései és eltérései) egyetemi pályadíjat nyert. 1884-ben bölcsészdoktori és magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. A török nyelv tanára négy évig volt...
1884 nyarán állami ösztöndíjjal Isztambulban és Kis-Ázsiában járt tanulmányúton. A következő év nyarát a Nógrád vármegyei palócok között töltötte, s a palóc népet és nyelvet tanulmányozta. 1887-től a nagykőrösi református főgimnázium, 1888-tól a kiskunhalasi gimnázium magyar-latin szakos tanára, nagyon jó kapcsolatban volt Szilády Áronnal...
Vámbéry Ármin biztatására nemcsak törökül, hanem arabul és perzsául is megtanult, s a nyugati és a bizánci források mellett az akkor hozzáférhető arab, perzsa és kínai kútfőket is behatóan tanulmányozta. A magyarok ősőshazája – állította Kuun Gézához hasonlóan –, „akiket a történelem mindig a török népcsalád egyik tagjának ismert”, feltehetően a Szaján-hegységtől is keletre, az Orkhon, a Tula és a Szelenga folyók mentén, a Bajkál-tótól délre terült el, ahol az ujguroknak, uguroknak és iguroknak is nevezett több más török törzzsel éltek együtt. Közülük vált ki tíz törzs (on-ujgur/on-ugur), amelyek az 1. század végén az Irtis felső folyása és a Balkas-tó közötti pusztákra, a mai Kirgíziába, onnan pedig a 4. században az Urál hegység és a Kaspi-tenger közötti sztyeppe-övezetbe, a Volga- és az Urál folyók mellé vándoroltak.
Ezt az Európa keleti határaihoz érkező népcsoportot a kínaiak hungnu/hunnu/hiun, a perzsák hunu, a hinduk húna, míg az európai írók az 5. századik khun, hunn, hun, unn névvel illették. Ők maguk – vélelmezte Thury – azonban ugurnak/ujgurnak vagy onogur/unugurnak hívták magukat, s az 5. századtól így azonosították őket a bizánciak, köztük Priszkosz rétor is. Ebből és más névelőfordulásokból Thury arra következtetett, hogy az ősmagyarok (hunugurok/unugurok) a hunokkal és az avarokkal együtt az ujgurok közül kivált onogurok egyik ágát alkották. Így tehát „a magyarok rokonsága, a legrégibb időkben pedig azonossága a hunokkal” nem mese, hanem „olyan történeti tény, melynél szebben és kézzelfoghatóbban semmit sem lehet bebizonyítani a történelemben”.
Vámbéryhez, Kuunhoz és Marczalihoz hasonlóan Thury is feltételezte, hogy az onogur-magyarok ebben a térségben találkoztak a vogulok és az osztjákok őseivel, akik egy részével – noha a történetírás erről nem tud – össze is vegyültek. Az 5. század közepén ez a keverék nép vonult a Kubán folyó vidékére, a Maeotistól keletre és a Kaukázustól északra. Ezen a vidéken jött létre a 6. század második és a 7. század első felében a második hun birodalom, amelybe – vélte – az etnikailag rokon bolgár-török népek és a magyarok is beletartoztak. Így érthető, hogy Theophanes bizánci történetíró szerint a Gordasz hun király ellen lázadó testvért Muag(y)ernek hívták, akinek az emléke a magyar krónikákban Magor/Mogor néven maradt fenn. Dula alán fejedelem, akit a források Dulo néven említenek, ugyancsak történeti személy volt...
A magyarok „harmadik hazájának” az a föld tekinthető, amelyet egyes latin írók Onogorianak, Konstantin császár pedig Lebédiának nevezett. A magyarok itt – „biztos tudomás szerint” – három részre szakadtak. Egyik részük északra vándorolt a Káma folyó és az Urál hegység mellé, a másik részük visszahúzódott kelet felé a Kaukázusba, s csak a harmadik rész vándorolt tovább nyugatra, előbb Etelközbe, majd onnan Pannóniába. „A két elmaradt rész aztán idő múltával egészen mássá lett külön-külön, mint amik mi vagyunk a mai hazánkban...”
(Thury, 1896)
*
„A Magyarok Eredete, Őshazája és Vándorlása” című eme kiadványt az először 1896-ban kiadott értekezések, az őstörténet iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk.
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.