Utas és holdvilág - Pendragon legenda - Vörösmarty tanulmányok

Zsibong az osztály, valamit kezdeni kell velük, lekötni a szanaszét kalandozó, minden ingerre odaforduló – és így a tanárt azonnal cserbenhagyó – kamaszfigyelmet. Nem tudom, melyik órán, miről jutott eszembe, hogy a Pendragon legendáról kezdjek el mesélni. És nemcsak a rózsakeresztes titkokról, a középkori misztikusokról, vagy épp a könyvtárban bimbózó szerelmekről – lenyűgözött, hogy egy hercegnő is belebolondulhat egy könyvmoly történészbe… –, hanem azokról a Szerb Antal-mondatokról is, amelyek nyugtalanítottak.

Nem akartam elfogadni az igazságukat, ám nem találtam a meggyőző cáfolatot sem. Egy helyütt az Earl azt mondja Bátkynak a régiek bölcsességéről: „mi nagyon sokat tudunk a természet apróka részleteiről; akkor az emberek többet tudtak az egészről.”

De berzenkedtem John Bonaventura Pendragon kedélyes cinizmusa ellen is: „Minden jótett elnyeri méltó büntetését…” Diákjaimat kezdetben talán csak a beajánlott potya ötös mozgatta, hogy elolvassák, de hamarosan egész osztályok kaptak rá, mert hatni kezdett rájuk a középkori misztikum és az agyafúrt detektívregény, a költői borzongás és a lebilincselő mese varázslatos keveréke. Múlt ősszel, egy harmincéves osztálytalálkozón az egyik lány nevetve mesélte, hogy azóta is örök kedvence, és immár a gyerekeinél aratja sikereit a Pendragonnal…

Majd jött a másik klasszikus, az Utas és holdvilág. Több tanítvány újságolta lelkendezve, hogy az első családi kirándulásokon ezt kézbefogva bolyongták be Umbria és Toszkána tájait. Ebben az volt a pedagógiai ravaszság, hogy amire a külső és a belső utazás végére értek, majdhogynem öntudatlan természetességgel avatta az író az olasz városokat, tájakat és mítoszokat a magyar olvasó személyes életének részévé, közvetlen, belső környezetévé.

Egyre többel tartozom Szerb Antalnak! – döbbentem rá az évek során. Majd épp egy osztálykirándulás tervezése idején olvastam újra azt a jelenetet, amelyben az író a római Testaccio melletti Protestáns temetőben nyugvó, fiatalon elhunyt angol költő, John Keats sírjának világhírű feliratát megszólaltatja. „Mihály már el akart menni, mikor a temető sarkában egy különálló kis sírcsoportot vett észre. Odament, és az egyszerű empire-sírkövekről leolvasta a felírást. Az egyik csak annyit mondott, angolul: Itt nyugszik az, aki nevét a vízre írta.”

Szerb Antal oly korban élt e földön, amikor az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Rájöttem, hogy akiket észrevétlenül tanít és önfeledten szórakoztat határtalan műveltsége és humanista hitvallása, azoknak azt is tudniuk kell, hogy munkaszolgálatosként, 1945 januárjában agyonverték a balfi munkatáborban.

A ragyogó májusi fényben hát ott ballagtunk fölfelé a rossz aszfaltúton Szent Farkas temploma felé – a regensburgi püspök, Wolfgang, első királynénk, Gizella nevelője egykor szép gótikus egyházat kapott a balfiaktól a faluszéli temetődombon. A kis házak fölött kinyílott a tág látóhatár, a nádasok széles zöldje és mögötte a Fertő hatalmas, kék tükre.

Ő azonban – és mellette Sárközi György, Halász Gábor és a többi éhező, lerongyolódott, halálraszánt kényszermunkás – az őszi-téli sárban, fagyban a Südostwall (Délkeleti Fal) értelmetlen és embertelen erődrendszerének árkait csákányolta, teljesen hiába, míg végül kibukott az „erőltetett menet”-ből. Ma ezt a képet fogalmazza kőbe Winkler Barnabás és Kutas László drámai plasztikája, melynek macskaköves útján maguk a stilizált sírkövek menetelnek fölfelé, Radnóti versének ritmusára, és dőlnek el a dombtetőre érve.

Amikor az osztállyal a nyolcvanas évek derekán arra jártam, még a régi emlékmű állt ott, Fodor János bronz domborműve, amely ugyanezt a motívumot, az erőltetett menet képét emelte világi oltárra a templomkert falának támaszkodó betonoszlop tövében.

Bámultam a táj ártatlan szépségét, és közben hallgattam a megrendült diákok emlékező szavait. Egyikük visszautalt Keats sírfeliratára: ne hagyjuk, hogy legyen olyan akarat, amely a zsidó és a keresztény kultúra legszebb találkozásainak tudós magyar kutatója, művészi megszólaltatója és személyében is letéteményese nevét, sorsát a feledés vízére írja…

A Nemzeti Könyvtár ezzel a kötettel nemcsak három remekművet ad az olvasó kezébe, de egyben tiszteleg a mártír emléke előtt is.
(Csorba László
A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.